Képzeld! Nem is tudom hogyan, de valahogy balul sül el minden. Bármerre mész, bármit teszel, a sors bárdja lebeg fejed felett, és lecsap.. Tudod, hogy milyen érzés az, ha megcsalsz valakit, és milyen az, mikor téged dobnak el egy senki miatt? Ó, nem tudom, hogyan mondjam el.

Mint egy vallomás, egy gyónás, feloldozó és izgató, mint a tiltott gyümölcs, mely előtted duzzad, telik meg erős vérrel, hogy leszakítsd a látványt, miből ezer vágy és érzés táplálkozik.

Hát igen! Láthatod, hogy találkoztam az ördöggel, megkísértett, és én, az örök kishitű behódoltam előtte. Követtem mindenfelé, vagy ő kergetett szerte a világban, már nem tudom, de az biztos, hogy mindketten lóhalálában voltunk, mint versenytársak, akik a túlélésért versenyeznek. Az erősebb győz, a gyenge kilöketik, elfelejtik, de idővel visszatér kóbor tapasztalataival learatni azt a gyümölcsöt.. hát tudod! Már megint ott vagyunk. Az örökös körforgás, amibe minden élő belepusztul egyszer, levágatja fejét, eldobatja eszét, elég, mint anno égett az üldözöttek máglyáján, hogy örök kárhozatban érezze a pokol tüzét. Ha csak érezted volna a töredékét a vágynak, a szenvedélynek, ami felemészt maga körül mindent, és a pillanatnak él, hogy ellobbanva, tovább álljon. Mikor beleőrülsz, úgy kívánod, mikor minden porcikád reszket, és a puszta levegő forralja véred, ha mellette ülsz. A nyilalló fájdalom gyorsaságával érzed érintését, ami a vágy hevével beléd mar, és ha hozzád ér egybe forrtok, a lélegzet is eláll. Éreztél valaha ilyet? Igen, tudom, mit válaszolsz, nincs igazad! De nem szerelem volt, azt mindig elkerültem vagy lekéstem.

Szombat volt. A nyirkos, szürke köd beszivárgott az ember bőre alá, és mint a nyálkából-, nincs menekvés. Sokáig sétáltam, nem tudtam, hogy mihez lenne kedvem. Elvesztem az utcai lámpák sejtelmes ködében, mint a hold udvarában, ami körül állandóan keringek. Nem tudtam, merre vezet az út, csak mentem az érzések után, az illat után, lehorgasztott fejjel, számtalan tervvel, és magamban beszéltem. Csörgött a telefon.

- Most gyere!- búgott fülembe egy kellemes női hang, amit már jól ismertem. Időt sem hagyott a válaszra, néhány szúró szóra, tudta, hogy megérkezem. Nem adtam neki okot a csalódásra. Túlságosan magabiztosak voltunk, akkor még Mi, forrófejű, romlott vérű naivok!

Nagy reményekkel indultam útnak, és valóban megérkeztem. A meleg szoba, az a rengeteg kimondatlan szó, mind mind a sors kegyetlen játéka volt, csak dobált minket ide-oda a szenvedély hullámain, forró tekintettel, lankadatlan hévvel. Hát ekkor találkoztam először az ördöggel.

Két évig kísért utamon, hallottam hangját fülemben, éreztem ujjai nyomát bőrömön, tudtam, hogy örökre az Övé maradtam.

Hát látod kedvesem! Miért nem találkoztunk hamarabb, és ismerhettem meg a valódi boldogságot, mit a szeretett nő adhat! Még senki sem ajándékozott meg az érzések Mekkájával. Pár hónapja ismerlek csak, és máris veled szeretném átélni a mindennapokat, túlélni a nappalokat, élvezni az éjszakákat… rengeteg éjszakát! Azt akarom, hogy mindent tudj, tisztán láss, és így akarj Te is engem, örök választottadnak, társadnak. Elszántam magam mindenre, ha akarsz, így akarj!

De be kell vallanom mást is. Nem volt elég, hogy úgy éreztem örökre megkísértettek, még tovább emelte a tétet a sors. Elém vetett egy tiszta, érintetlen, mégis mocskos bűzt árasztó tizenhat éves fruskát, aki már-már sikított, annyira felizgatta a vágy, minden porcikájával akarta, hogy beszennyezzék, titkon édesgessék.

Verőfényes délután tombolt, ami elől mindenki a parkokba menekült. Már jó ideje ott ücsörögtem az egyik eldugott padon, mikor odalépett hozzám egy tündöklő mosolyú és fogú lány, valóban kislány.

- Mit csinálsz?

-Rólad ábrándozom- válaszoltam meglepetten, elbűvölve, fiatal báján, természetes romlottságán. Abban a pillanatban megkívántam, mint el nem engedhető vadat, akit csak leölni szabad, nem rabságban vergődve tartani, óvva a világtól, mint a legjobb szeretőt. Nem, nem ő teljesen más volt. Egy fiatal, bimbózó virág egy réten, rózsák közt hagyva szabadon… csakis tiprásra kárhoztatva! Kibújt belőlem a gonosz, aki minden kívánatos lelket magába akar szippantani, elbűvöltem szavaimmal, úgy játszottam rajta, ahogyan akartam, zongoráztam, feszes hasán, jeleket rajzoltam fehér hátára… megjelöltem. Néhány mámoros percig tartott csak a varázs, máris elillant, mikor végleg megsemmisítettem, elvettem tisztaságát. Milyen gyönyörű volt!

Végre lelket kaptam! Képes voltam szerelembe esni, de a játékszenvedély forralta vérem, és titkon űzött tovább. A játék, mely kedvéért képes voltam mindent eldobni magamtól, a pillanatért, hogy érezzem… Újra útra keltem, hamarosan visszatértem, és ez így ment, amíg rá nem döbbentem: lekéstem a szerelmet, mert az ördögbe lettem szerelmes.