már jártam itt, mezítlábas éveim gesztenyefáit kivágták, már nem csikordul falnak fordítva a kiskapu, mert űzött szarvas maradtam itt; ez a döngölt föld anyaszorítású, magára von mint gyermekkor-délutánok, s én visszavárom kikopott életemből;
mint a hajnali erdőket miközben évek telnek, férfivá keményedik az arc, holnapba űz a szél, a tó jege, csak csend liheg;
elárvult ez a tanya Európában, én a kószáló gyermek, itt udvarok kapuját döngeti;
s bár magamban rejtettem a csodát, éveim függönyén keresztül lesekszem, kisétált utcáim miatt majdnem hazaáruló;
négy égtájat hordozok, szélben-szökevényként nekem ütődik a kő, s a fehér falaknak támasztom reménytelenségem
|