Áll a fedélzeten egyedül, magányosan
szemével a távolságot kémleli szomorúan.
Vajon, hol lehet?
A kishajó, mellyel elindult megrekedt
A széltől duzzadó vitorla is pihen
Vízcseppek a bőrén nappal kacérkodva játszanak
Lassan a sötétség a csend magához öleli
karjába veszi, elringatja.
A félelem már nem látszik rajta
Mélység morajlik a felszín csendes
Szívéből fel-feltörő sóhaj, néha vad hullámokat vet
Az éj leple alatt a hajó tova halad
Útja céltalan
Utasa álmában mosolyog most boldog lehet
De a valóság ennél kegyetlenebb
Nyugalmához csak egy út vezet
Szíve, mint a gránit olyan legyen
Az új nap reggelén vissza indult a part felé
A szél már nem pihen a segítségére siet
A kis vitorlás ismét magabiztosan szeli a vizet
|