Régen történt,nagyon régen. Hajnalban ébresztettek,mert indulni kellett. Álmos voltam,alig tértem magamhoz. Anyu jól felöltöztetett.A nagy sálat körbetekerte a nyakamon,a számat és az orromat is betakarta,csak a szemem látszott ki a fejemből.Nagyon nem szerettem, mindig azt hittem hogy egyszercsak nem fogok levegőt kapni. A kötött anyag átnedvesedett a leheletemtől,ezt is utáltam.

Elindultunk. Akkora volt a hó,hogy ellepett, ha odaléptem,ahol addig még nem járt senki.

A hold világított, az utcácskán senki nem járt, csak mi ketten tapostuk a keskeny járatot. Nevelőapám vitte a batyumat, így is nagyon nehezen lépkedtem. Pedig sietni kellett, mert messze volt a szomszéd falu, ahonnan indult a busz,ami a kollégiumba vitt. Nem volt idő bámészkodni sem,pedig szívesen csodáltam volna a havat. Olyan gyönyörűen csillogott,olyan kápráztató volt, azt gondoltam biztos valami nagy csoda van készülődőben!

De nem történt semmi.Nagyon fáradt és álmos voltam. Beértünk az erdőbe,mert az út arra vitt.Bagoly huhogott, a fák az égig értek,mindenféle zajokat hallottam.Nagyon féltem, de menni kellett,nem lehetett nyavajogni,panaszkodni.

Állatokat láttam, őzikéket messze tőlünk, mi csak mentünk,mentünk,mentünk. Sokszor alig bírtam a lábam emelni, azt hittem én már nem bírom tovább.Átfagyott minden tagom,pedig sok ruha volt rajtam. Nehezen értünk célba.

Még csak 7 éves voltam, de ezt az utat jó sokszor meg kellett tennem, hétfőn hajnalban odafelé, majd hazafelé rövid héten péntek, hosszú héten szombat délután. A kicsi faluban,ahol akkor laktunk nem volt iskola, ezért lettem kollégista.

Sőt gyerek is csak kettő .Én és egy cigány kisfiú,akivel nagyon jó barátok lettünk. Kár,hogy nem emlékszem a nevére,és már megkérdezni sincs kitől.