Az éjjel anyámmal álmodtam.
Pontosabban a fényképekkel, amik napokban a kezembe akadtak.
Anyám van rajta, 22 évesen. Hason fekszik az ágyon, előtte egy nyitott könyv, de ő nekem magyaráz. Vagyis inkább csücsörít, de ez olyan idétlenül hangzik, ha anyámról van szó. De a lényeg, hogy komoly képpel őt figyelem. Mintha érteném.
És ő úgy csücsörít, mintha azt akarná, hogy értsem.
Aztán ott van a másik kép. A keresztelős. Középen keresztanyám tart a karján, mellette anyám - milyen szép volt! -, és az egész család felém fordul. Mintha fontos lennék.
Vagy ott van az a kép, mikor már virágba borultak a fák. Még karonülő gyerek voltam, kis fekete ruhában - persze lehetett bordó, vagy sötét kék is -, de anyámmal együtt fedezzük fel a világot.

Az éjjel azt álmodtam, hogy anyám szeret, és én is szeretem.
Az egészben az volt a legjobb, hogy mindez olyan egyszerű volt és természetes.
Most anyám dadog, és egyedül van.
- Nem jól van ez így! - mondja mindenre.
A lábai olyan göcsörtösek, hogy nem is tudom, hogy bír rajtuk járni. Néha kiugrik a válla, mert annyira el vannak kopva az izületei.
De neki nem kell segítség! Ő majd elboldogul egyedül is.
Néha kedvem lenne kioktatni: hagyd, hogy megcsináljuk helyetted!
De neki nincs ideje kivárni, míg mi ráérünk.
Neki azonnal kell minden. És ha azonnal nem érünk rá, akkor inkább megcsinálja ő maga.
Mint egy gyerek!
Pont olyan, mint egy gyerek.
Nem veszi tudomásul, hogy felnőttünk, és tele van az életünk feladatokkal, problémákkal, és szeretnénk vele is foglalkozni, de nemcsak ő van a világon.

Anyám 67 éves.
A fényképen 22. Ott még nem fájt a lába, ott még gondtalan a mosolya.
Olyan közel voltunk egymáshoz.
Miért vagyunk most ilyen távol?
De jó lenne megtalálni magamban azt a régi képet: mikor érteni szeretném, és ő is azt szeretné, ha érteném.