Lent a föld mélyében,
lent, víz-vájta barlang ölén
egy tavacska,
rajta
egy kis csónak reng.

Reng könnyedén, törékenyen,
reng felborzolva a vizet
gondtalanul,
hiszékenyen;
reng, reng csodálva fényeket,
szirteket,
megcsaló mélységeket,
s úgy érzi,
hogy minden
szeretőn öleli;
öleli, dajkálja, védi.

S én beleülök,
könnyű kis evezőjét
kezembe veszem,
s a tiszta vízen
elindulok csendes reménnyel.

A csónak simán siklik
a fodrozódó tavon,
szűk, csipkézett partok
veszik
körül,
s fölé komor égnek
szürke, szorító szirtmennyezet
szorul.

Siklik simán, de ím
előttem
hirtelen
szűk, kanyargó szoros
tűnik fel,
s én evezek, evezek
rendületlen.
Partnak verődve csónakom
a sikátor kanyaraiban,
nyög, jajgat, s fölém vad
szirtek nyúlnak,
de átküzdöm magam.

Az álnok
sziklaúton
túl,
gyönyörű széles terem,
s csillogó tiszta
víz biztonságában,
boldognak érzem
magam;
boldognak magam,
ki a bénító úttól megszabadultam.

A vízből fények
villannak elő, fények,
szépek,
színesek;
ölelőn, kedvesen.

Maradj! Maradj
itt e boldog helyen,
kér, könyörög
féltve engem,
a csillogó terem,
víz,
fények,
porszem,
minden, minden…

Vá-árj!
Még ne!
Te átok, te gazember,
még ne vonszolj tova;
hagyj pihennem
e csendes,
nyugodt helyen!

Nem!
Nem akarok több szenvedést!
Elég volt ennyiszer!
Ne tedd
tönkre életem!
De hiába minden,
tovaűz végzetem.

Előttem egy szűk, sötét
rés,
félelmet,
kínt lehel
rám rémítően;
mögöttem
fényes,
tiszta út,
mely már a múlt,
mely vissza nem jöhet,
mely helyett
itt van,
itt van a jelen.

Remegve, dermedten
beevezek
a rejtelmek járatába;
fejemet
éles szirtekbe verem;
kezemet
összetöröm a köveken;
csónakom
alatt víz alig van;
elakad,
recseg, oldala súrolja
a partokat.

Evezőm használhatatlan;
kezem
fáj, fáradt;
fejem
véres, szédülök;
szívem
a félelemtől elszorul;
reményem,
ez utolsó hitem
omladozni kezd.

Ám a vízből fények
villannak elő, fények,
szépek,
színesek;
ölelőn, kedvesen….