Ha félreteszünk minden sallangot, és igyekszünk mindent a maga egyszerűségében szemlélni, rájöhetünk, hogy az erősnek tűnő emberi kapcsolatok milyen törékeny alapokon nyugszanak. Szeretet, bizalom, tisztelet és társai. Csak egy kis kétely kell, és máris értéktelennek tűnik az egész. Elég pár megválaszolatlan, elsunnyogott kérdés, és az ember máris a gyanakvás magányos szigetén találja magát. És onnantól nincs megállás. Kombinálni kezd, a nyughatatlanabbja nyomozásba fog; hirtelen abbahagyott telefonbeszélgetések, nem stimmelő időpontok, érthetetlen számlák jutnak eszébe. És hihetetlen leleményességről tesz tanúbizonyságot. Célozgat, és ártatlan képpel kérdezősködik, és nem árulja el magát, mikor a szemébe hazudnak. Pedig ekkor már sok mindenre tudja a választ.

 Gondolkodik és gondolkodik. Elvégre értelmes, kulturált, felvilágosult lények vagyunk. Mégis, valami állatiast, valami ősi fájdalmat érez, és szűköl, tépelődik. Hagyjon csapot-papot, és a büszkeségét követve szálljon ki abból a hintából, amelyben már olyan kényelmesen elhelyezkedett? Vagy maradjon, és vegye fel a kesztyűt a láthatatlan, ám egyre jobban körvonalazódó ellenséggel?  Hányan mennek és hányan maradnak? Mi alapján döntik el, hogy mit tesznek, és később hogyan tudják meg, hogy jól döntöttek-e? Tudnak-e annyit kapni, hogy az elveszett bizalom ismét erős legyen, és tudnak-e úgy adni, ahogy régen?

 Sokan, a határozottak, az erősek, az önmagukkal kibékültek rögtön tudják a válaszokat. De sokan kétségbeesnek, mert nincsenek válaszok, és nincs segítség, mert a választ nem mástól kell várni, hanem magukban meglelni. De hogyan??