Egy régi írásra leltem a dokumentumaim között, amelyet annak idején elmentettem magamnak. Nem is magáért az írásért, mert azt minősíti annak helyesírása (dicséretükre hosszú i-vel, főnévi igenév ragozatlan alakja, rossz központozás), hanem elsősorban az egyik hozzászólás miatt.

De térjünk vissza a történetre néhány mondat erejéig! Túlságosan is közismert a mese; egy neveletlen anyuka a neveletlen gyermeke neveletlensége miatt felháborodik, mert mielőtt a gyereke belefalt volna valaki más tulajdonát képező cukorkába, a tulajdonosa azt elvette a gyerek elől.

Természetesen ilyenkor előjönnek a „hiszen ez gyerek”, „de hát ez gyerekből van” és ehhez hasonló ostoba, ráadásul magyartalan szólamok.

Felesleges lenne a szerzőt kioktatnom a gyermeknevelés alapjairól, a magántulajdon szentségéről és a „gyermeknek mindent szabad” liberális butaság álságos voltáról, hiszen ha valakit otthon nem neveltek jómodorra, akkor annak nincs mit továbbadnia az utána jövő generációknak.

Abban az annyit szidalmazott régi világban arra nevelték a gyerekeket, hogy ne kívánjon meg olyat, ami nem az övé, ne nézze azt sóvárgó tekintettel; addig nem szólalhat meg felnőttek társaságában, amíg erre nem kérik meg.

Ma azért zajosak az iskolai órák, azért annyi az erőszak az iskolák előtt, azért nem adják át az idősebbeknek a gyerekek és fiatalok a helyüket a tömegközlekedési eszközökön, azért nem segítenek az időseken; mert beért a „szocialista neveléseszmény”. Itt van közöttünk kofastílusú anyukák formájában, itt téblábol állandóan elégedetlenkedő, műfelháborodást színlelő anyapótlékok megtestesülésében.

Azok akarnak manapság nevelni, akik maguk is neveletlenek. Honnan tudnák, hogyan kell jómodorra, társasági viselkedésre nevelni egy gyermeket, amikor soha nem kaptak leckét a társasági és a mindennapos viselkedés alapjaiból? Az már csak az én megjegyzésem, hogy intelligens édesanya nem ad cukorkát a gyermekének részben a cukorkák egészségre ártalmas összetevői miatt. Másrészt a valódi családban felnövekvő gyermek a fentiek mellett azért nem kívánja a cukorkát, mert tudja, az édesanyja rendszeresen süt neki valódi ízekkel és valódi szeretetből készült süteményeket, édességeket.Bevallom, soha nem kaptam a szüleimtől cukorkát, annak létezéséről csak osztálytársaim elmondásából értesültem. (Természetesen a szaloncukor karácsonykor egészen más.)

Nálunk mindig volt sütemény; hétvégén (mert a vasárnap nálunk mindig ünnep volt) igazi süteményköltemények, hétköznapokon egyszerű, gyorsan megsüthető, valódi szeretettel és gondoskodással elkészített sütik. Édesanyám még halálos betegen is elkészítette minden szándékunk és akaratunk ellenére, mert az éltette, hogy a gyermekei még egy napra se legyenek „cukorkagyerekek”, dülledt szemmel a máséra bámuló kölykök.

De térjünk vissza egy engemet különösen megrázó hozzászóláshoz!

„Esetetek nem ritka.Ilyenek a magyar emberek!!!!!Mindenhol!!! Irigység, álnokság, és még sorolhatnám”

Eddig az idézet. Ezek szerint a magyar irigy, álnok. És még lehetne sorolni. Ráadásul mindenhol. Ez a kijelentés durván rasszista, alkotmányellenes, hungarofób. Kíváncsi lennék, ha a magyar szót egy másik náció népnevével cserélnék fel, mi lenne itt… Hajjaj…

De tekintsünk el ettől a sommás gondolatpótléktól!

Én másképpen tapasztaltam. Egyszer – megnevezem a helyet, mert ma is szeretettel gondolok azokra a csodálatos magyar emberekre – Rádra, Vác melletti kis községbe vittem gyerekeket nyaralni. Sokan voltunk, majdnem háromszor annyian, mint amennyit terveztem. A helyi plébános látott vendégül. Minden kényelméről lemondva átengedte számunkra az egész plébániát. Hiába szabadkoztam, ő hívott meg, s a vendéglátó jogán kötelezőnek érezte, hogy kényelmetlenséget vállaljon magyar családok magyar gyerekei miatt. „Minden magyar felelős minden magyarért” – tanította a csodálatos, talán legnagyobb magyar írózseni, Szabó Dezső.

De így sem fértünk el. Ekkor a szomszédos óvoda vezetője mindenféle ellenállásomat visszaverve átengedte nekünk az óvodai helyiségeket. Ebédhez pedig az ott élők kedves csemegéjét, málnát adtak. Mindennap. Ingyen. Pedig dolgoznak az ottaniak eleget a málnával. De nem sajnálták közel ötven gyermektől a mindennapokban. Az már csak hab volt a tortán, hogy a kellemetlen és esős napokon a helyi gyerekek beküldték a játékaikat, az orvos mindennap ingyen minden gyermeket megvizsgált, a helyi fagyis az egész tábort meghívta, a helyi boltos pedig minden gyermeknek az elutazásunk napján üdítőt és édességet csomagolt. Helyi szokás szerint – ingyen. A község vallási ünnepére pedig mindannyiunkat vendégül láttak; a hatalmas esők következtében felduzzadt sár miatt a helyi vállalkozók traktorokkal és teherautókkal vittek fel az ünnepség helyszínére.

Ilyen az én magyar fajtám, s nem az az irigy, álnok, és még sok minden, ahogy a hozzászóló állítja. A székelyföldi, csángóföldi, felvidéki és délvidéki magyar testvéreinkről nem is beszélve. De kedvességért, nagylelkűségért nem kell messzire mennünk. Elég egy alföldi magyar faluban végigsétálni; bekopogni egy-egy házba. Vagy a vidéki városokban is annyi magyar vendégszeretetet kaptam, mint a világ egyetlen más pontján sem.

Természetesen kivételek akadnak. S a kivételes esetek egyre jobban terjednek, hiszen Magyarország egyre inkább kezdi elveszteni magyar jellegét ebben a világvégével fenyegető globalista világban.