a meztelen föld felett sebesült ég száll keresztül az érkezők arcába két kéz között - hol átvágott torkú vágyak falják fel a csendet
vasárnap van: most énekelsz hozzám
emlékezik a test - arcod zuhan csönd tükörbe, fut hazáig a költő, sötét szobába szerelemre lobogja a gyertya, s ruháink szétszórva, most hajadba bújik ez a tavaszi hóolvadás, leghosszabb éjszakánk szonettje, megyünk a szélben: új égbolt remeg a Tisza felett szerelmes lepedőnk, véres, vízszintes ágyékunkon, a te hangodon fakultam, hogy húsz év múlva is megidézzem majd, repdeső madár hajnalod, de hívatlanul jössz, szólnak a húsvéti harangok, csontig kezdeni újra, a szerelem suttogó öle megszülte álombéli arcomat a madár-ég előtt ásítva ébred a múlt keményre sulykolt ez a föld s benne a szökevény csillagok
mint életem: játszanék veled szemlesütve kislány-kezedbe üvegtükör, s ez maradt meg, szoknyád átlátszó, kendőd fehér mint a vágy
a tegnapi kirakatban magára ismer, ebben a bontott időben - falnak csapódik egy ág, szél falazza az ablakot, a szendergő néma tájban, csillagok viaduktja, a szív ütése - neved ópiumával a számban
hisz mondtam: úgy énekelek rólad mintha elmerültél volna az éjszakában, mert úgy vagyok hogy megállok félúton és én nézlek és álmodom hogy el ne hagyj - mert keveset szólok rólad pompás szavakkal inkább a csend útjain szeretlek dalolok fákról, útról és magamról rólad hallgatok tengermélyen –
téged gondollak terólad árulkodnak mégis tollam hegyéről a szavak ezek az idevetett sorok hogy fedetlenül a holnapok előtt büszkén emeljelek magam mellé
|