Hideg tört ránk az éjjel. Olyan széllel jött, mint az az emlékezetes négy évvel ezelőtti vihar, amely úgy kapta le a négy –öt kilós cserepeket a tetőről, mint fonnyadt szirmokat a rózsáról. Teljes súlyommal nyomtam az ablakot, hogy ne feszítse be az a szél. Közben láttam, hogy a verandán a műanyagbútorok megmozdulnak. Előbb körbe-körbe indultak, majd felemelkedve a kövezetről rövid repülés után a kertben kötöttek ki. Valahonnan mosott ruhák érkeztek vendégségbe, a mi szemeteskukánk pedig felborult és tartalma nagy területen szóródott szét. Mindez hirtelen történt 2005 vagy 2006 tavaszán, már nem is emlékszem pontosan. A múlt éjjeli vihar azonban élénken idézte emlékezetembe.

      „De hát tegnap még nyár volt” – döbbent meg valaki mellettem. Igaz, huszonhat fok volt. Globális katasztrófa ide, takarékosság oda, használtam a klímát az autómban, most meg bambán állok az ablak előtt. Odakint halk morajlással kavarog a havas eső. Megint ellopta valaki az őszt. Ahogy tavaszunk se volt igazán. A fagyok után rögtön jött egy sivatagi hőhullám. Strandidő lett, pedig még virág is alig nyílott.

     Amikor gyerek voltam, olyan egyszerű volt minden. Négy évszak, szabályos egymásutánban. Hogy magyarázzam el a gyerekemnek, hogy ami most van, az nem a dolgok rendes folyása, hanem a klímakatasztrófa következménye?

   „Aha, El Niño” mondja a fiam. Aztán nem izgatja a dolog. Lehet, hogy neki van igaza. Végülis, igazán tudatosan élünk. Használjuk a szelektív hulladékgyűjtőt. Gázzal fűtünk, mert annak a legtökéletesebb az égése, alig szennyezi a levegőt, igaz, rohadt drága. Izzók helyett takarékos fénycsövek fényénél vaklálunk. Hőszigeteltetjük a házat. Mi egyebet tehetünk? Vállat vonunk, az élet megy tovább. Október közepén télikabát- de ha kell, akkor kell.