az ugye evidens, hogy baromi nagy. az is, hogy állitólag minnél nagyobb valaki, annál tovább él, bár én ezt nem tudom csak úgy megemészteni, főleg a magam kis egyhetvenkettőjével. arról is sok legenda van, hogy egy elefánt soha nem felejt. a szakönyv szerint ez túlzás, de jó az emlékezőtehetségük. nem akarok itten megjegyzéseket tenni, de ugye, az emberállat ezt nem mindig mondhatja el magáról. ott volt az a mese, amit a 'benszülöttek' mesélgetnek, -ez is milyen érdekes, valaki bent van szülve, szerintem jobb bent születni, mint kint- hogy ubuki a vadász, elment tökönrúgni egy elefántot, és ubuki a vadásznak nem sikerült tökön rúgnia teljesen azt a bizonyos elefántot, az elefánt átvágtatott ubukin, és eltrombitált; aztán ubuki hazament, majd élte tovább az életét, az elefánt is ugyan ezt tette, eltelt harminc év, ubuki már vén botos apókaként botorkált a fűben, amikor találkozott megint azzal az elefánttal, ő ugyan nem tudta, hogy ez az a bizonyos elefánt, viszont az elefánt tudta, és szép nyugodtan, lágyan, tökönrúgta szegény ubukit, mintegy igazságtételül, a harminc éve elszenvedett incidens miatt.

aztán ugye, van még pár érdekes dolguk az elefántoknak. az úgy van, hogy egy elefánt képes ezer kilométereket is rohangálni vacsora reményében, ha egy terület már nem tudja kielégiteni a gyomor igényét. és mivel az emlékezőtehetésgéről már bátorkodtam, megjegyzi, hogy mi hol van. tehát 'aj istenem, puha füves kajára vágyok most már aztán tényleg' sóhajtja az elefánt, felapozza abba a baromi nagy fejében lévő térképeit, és elslatyog a puha füves területre. ezzel sincsen semmi baj. mert ugye, azt valjuk be, egy elefánt azért képes pusztítani, és nem csak a porcelán boltban. egy területen, amit kinéz magának, a szó szoros értelmében legyalulja még az apró füvet is. kidönti a fákat, megeszi a bokrokat, lepisili a füveket, stb. miután egy elefánt a tiszteletét tette, ott hasonló állapotok uralkodnak, mint nálunk egy helyes kis sáskajárásnál. viszont az elefánt alapvetően mégiscsak jó arc: miután nem maradt semmi, megteszi azt a szivességet, hogy legalább elmegy. sőt, elötte wcre is megy, ami állitólag elég jót tesz a megtépázott földnek. az elefántunk odébb áll, a terület meg megpróbálja rendbeszedni magát. felújit mindent, új fű, csinosabb bokrok, új fák, stb. komolyan mondom, pár embernek is ez kéne, hogy széttapossa néha egy elefánt, hogy legalább muszáj legyen újrakezdenie. aztán az elefánt elmegy más helyre, ahol megcsinálja ugyanezt a tevékenységét, és amikor épp végezett vele - vagyis áll egy puszta talajon, ahol már csak a köveket lehetne megenni - akkor a már bátorkodott emlékezőtehetségével visszaemlékezik arra, hogy hol volt még jó kaja. és szépen vissza megy oda, ahol már addigra minden megint szép, és jó, és meg vannak elégedve vele, na akkor jön az elefánt, tönkre tesz mindent, és kezdőik az egész előről.

még egy dolgot bátorkodnom kell az elefántokról. ezt már az elején mondanom kellett volna, hogy egy ilyen mese teljes átérzéséhez, nem árt, ha az ember elötte veszi a fáradságot, és felkeresi az elefántokat. ezt ugye úgy tudja megtenni, hogy ha nincs autója felül a hetvenkettesre, majd kifizeti a több mint ezer forintot, nem olcsó mulatság ez ma már, és kellemesen rosszul lesz az állatkertben. ha igazi fogyasztó, akkor még zoo csemegét is lesz szives venni, meg perecet, amiket aztán jól bedobálhat a rácsokon, ezzel is erősitve a magában kialakult képet magáról, hogy miszerint ő egy jó lélek. na de, a lényeg, hogy biztos megismeri az elefánt házat, mert baromi magas tornya van. na ott aztán választhat, hogy alúról, vagy felűről nézegeti az elefántokat, ez utóbbi esetben meg kell másznia kilencvenhét darab lépcsőt; és miután kényelembe helyezte magát, -és az aktuális adagot is megpróbálta jól messzire dobni a korláton keresztül, gondolván hogy szegény elefántnak aztán már tényleg semmi másra nincs szüksége csak egy rossz, vézna sós perec darabra- akkor nyugodtan bámulhatja a budapesti állatkert két elefántját. ázsiaiak a drágák, elephas maximus nevet adta nekik valaki barom, régen. történetesen a depreszió és bezártság érzet teljes mintakiépei; egész nap mást sem csinálnak szerencsétlenek, mint illegetik magukat, dőlöngélnek mint egy kezdő alkoholista, és óránként megvizsgálják a keritést, hogy nem történt e rajta valami változás, vagy luk, vagy ilyesmi, hogy már mehessenek végre innen el. közbe egy csomó pisis ovodás bámul az arcukba, zsibongnak, megjegyzéseket tesznek, és naponta egy csomó anyuka állitja be a korlátnál úgy a csemetéjét, hogy 'maradj nyugodtan, most jó, benne van az elefánt is', és az elkészült képet aztán berakják az albumba, szépen meg is jegyezve hogy 'pistike négyévesen az elefántoknál', és jól látható lesz majd az arányok a képen, hogy pistike milyen édesen apró, azokhoz a bazi nagy elefántokhoz képest. na de nem ez a lényeg, hanem hogy ha már ott vagyunk, legalább láthatjuk az elefántokat.

és bátorkodnák felhívni itten a figyelmet egy aprócska testrészre az elefánton belül. vagy kivül. a szemére. mert az elefánt legdurvább dolga szerintem, a szeme. olyan íve van, mint egy gyönyörű kínainak, és olyan szempillái is vannak, amit a legtöbb kozmetikai cég, igérget az ügyfelüknek. de ennél sokkal durvább, ahogy néznek az elefántok. ha esetleg kivételesen az egyik elefánt közel jönne az állatkertben, -amit mondjuk szerintem csak úgy lehet elérni, hogy vagy szerelmesen trombitálunk nekik, vagy lukat robbantunk a falba, aktivistaként- akkor tessék megnézni a szemét. úgy néz, hogy mi jövünk zavarba tőle. de tényleg. ezt valahol olvastam, az isten tudja már hol, hogy az elefánt az egyik olyan állat, aki bírja a mi tekintetünket, viszont mi meg olyan állatok vagyunk, akik nem bírjuk az övét. hogy mik vannak. olyan szintű szomorúság van egy elefánt szemébe, és olyan barna mélység, hogy ha belenézel, elkezdesz zuhanni pár kilométert, és soha nem érsz földet, csak ha valaki elránt onnan. mondják ugye, hogy az értelem ott van a szemünkben, azért jönnek zavarba tőlünk az állatok, mert hogy látják rajtunk, hogy mi aztán nagyon értelmesek vagyunk. nem azért mondom, minden reggel találkozok egy kalauzzal, akinek olyan vizenyős tekintete van, mint egy pelikánnak, hozzátehetőleg, és a szegény jó buksi kutyámnak meg olyan tekintete volt, mint egy csalfa menyecskének, de nyilván az elöbbi értelmesebb, az utóbbi nem. az elefántokhoz viszatérve azonban, a szemükben nem értelem az, ami zavarba ejtő, hanem a fájdalom. ha azt hisszük magunkról, hogy tudjuk hogy mi az a szenvedés, meg fájdalom, akkor beszélgessünk el egy elefánttal, és rá kell majd jönnünk, hogy sehol nem vagyunk. még egy dologra képes az elefánt szeme, és ennél már aztán tényleg abbahagyom a zsoltározást; tud sírni. ez nem egyedülálló az állatvilágban, a fókák például úgy születnek, hogy csak sírni tudnak, mert még nem tudják szabályozni a szemük nedvességtartalmát vagy mit, meg ugy ott van az a szegény krokodil is; de az elefántok nem azért sírnak, mint a többiek, mert belement a szemükbe valami, vagy stb. nem, az elefántok érzelmek miatt sírnak.

már ha el lehet ezt hinni persze, több indiai feljegyzést lehet olvasni, miszerint a fogságba ejtett elefántok az égre nézve sírtak esténként, vagy amikor egy csatában a rebeka elefántot lelőtték, akkor a béla elefánt zokogni kezdett, és dühödten bosszút akart állni. meg ott van az is, hogy eléggé társas lények, olyanokat csinálnak, hogy egy árván maradt kicsinek mamát választanak, egyszerűbben, mint nálunk a gyivi, vagy a sebesült társukat presztrálják, amíg biztonságos területre nem érnek, stb. itt meg is állhatunk egy pillanatra; nem árt egy kis számadást csinálni az elefántok tulajdonságaiból. tehát, azt monjda: nem felejtenek nagyon, békések, sírnak, vagyis szomorúak, bosszút is ismerik, a barátságot is, sőt a házasságról még nem is szóltam, pedig az is mintaszerű, egy elefánt egy életen át egy társal van, mint abban az u2 számban, az one-ban, tehát még ez is; szóval csupa olyan dolgok, amikkel én bizony jó pár embert felruháznák. többek között magamat is, ezis igaz.

de ugye, az elefántok nem emberek, állatok, szegények, biztos nem is tudják magukról. és onnan indultunk ki, hogy a serengenti fensíknál baromi jól érzik magukat, ugyebár. az elefánt nem bonyolítja túl a dolgokat; ha jól érzi magát, akkor szaporodik, nem úgy mint mi emberek, akik a legjobban akkor szaporodunk, ha nem érezzük jól magunkat -lásd gettók, szegénynegyedek, india, cigányok, stb-. ezzel még nem is lenne baj. még azzal se, hogy az elefántok itt is betartják azt a jó szokásukat, hogy szanaszét zúznak mindent. viszont ott már van egy kis probléma, hogy a terület nem elég nagy. érsd, miután szétzúztak mindent, nem tudnak tovább menni nagyon olyan területre, amit még nem zúztak szét, és ott megvárva azt, hogy amit szétzúztak, helyre jöjjön, mert nincs. egyik oldalról a viktória tó, a másik oldalról meg a már bátorkodott benszülöttek, meg mindenféle mezőgazdasági baromságok, ahol nem látják szívesen az elefántokat. teljesen érthető okból, jegyezük meg, ha én egy kétgyerekes benszülött apuka lennék, akinek van egy kis földje, amit gyámbálhatok naphosszat, és erre betrappol oda egy elefánt, és nem marad utána semmi, csak egy csomó baromi nagy lábnyom; na akkor már én is dühös lennék.

így viszont máris itt egy nagyobb probléma; nincs elég kaja. illetve látszólag van, csak miután felzabálták, utána nem tudnak hova menni, tehát nincs. ezt viszont az elefántok nem nagyon tudnák felfogni, mint ahogy ha a helyükbe lennék, én se, hiszen ha egy kiselefánt megszületik ott, akkor csak azt látja, hogy 'anyám, ez baromi jó, terítve van'. azt meg magyarázza már meg valaki, hogy igen kisfiam, de ha megeszed, soha többet nem lesz, így ne edd meg, csak nézd. francokat. na de, vezessük le a képletet; ha a kiselefánt megszületik, akkor enni fog, és ha enni fog, akkor bizony minden elfogy, és ha minden elfogy, akkor bizony éhen hal. ajaj. mintha nem lenne ez elég gond idáig is, bátorkodnom kell megjegyezni egy másik fontos apróságot; hogy az elefánt nincs egyedül a vadasparkban.

többek között oroszlánok is vannak. az oroszlánok is jó arcok, főleg azért, mert rájuk is vonatkozik a természet törvénye, hiába az állatok királyai. miszerint az erősebb éljen, a gyengébb haljon. állatalában négy oroszlán kölyköt hoz erre a világra az oroszlán mama, ebből egy kilencven kilenc százalékos esélyel meghal. a leggyengébb, isten nyugosztalja, így kell lennie. viszont vissza az elefántokra. ebben a vadasparkban az elefántnak nincs ideje, se helye, méltósággal éhen halni, mint ahogy rendesen; nem mehet el a mocsárig, mert nincs mocsár. szegény éhen hal a pusztában, ezt még túl lehetne élni, hogy ezzel a képtelen szófordulattal éljek. viszont ott marad a teteme, ami terülj terülj asztalka az ezzel foglalkozó állatoknak. és bizony az oroszlánnak is, sőt, a végén csak az oroszlánnak, mert király lévén, mindenki mást félre pofoz a temem mellől. így viszont van kaja bőven. ha van kaja bőven, akkor megtörténhet az, ami egyébként nem nagyon; hogy a kis béna negyedik oroszlán is vígan éldegél. attól még kis béna marad, a többiekhez képest, de legalább él. aztán megnő, és mondjuk már nincs több elefánt tetem, kénytelen vadásznia, de neki megy majd a legnehezebben, mert hogy kis béna, az antilopok elszáguldanak előlle, az impalák elpattognak, a zebrák körberöhögik, így aztán ott van, hoppon, éhesen. márpedig ő is élni akar, mert mindenki élni akar, az életnek ez a hobbija, és hiába nyeslett, szerencsétlen, attól még meg kell próbálnia érvényesülni. így aztán okos lesz. baromi okos. fura dolog ez, de minnél szerencsétlenebb valaki, annál okosabb lesz, mert rá van kényszerülve. okos lesz, és aljas. rá fog majd jönni a kibúvókra. és ebből az egyik leg kézenfekvőbb, az ember. egy normális oroszlán nem nagyon piszkálja az embereket, mert hát, hogy néznek ki azok az emberek, a fenének sincs gusztusa rájuk; de a szerencsétlen oroszlán rákényszerül. bemegy a már bátorkodott benszülött faluba, és megvacsorál. a benszülöttek meg hívják az összes istent, meg ördögöt, és mennek vadászni rá. ettől aztán csak még aljasabb lesz az oroszlán, még ügyesebb, valószinűleg be is fog szerezni egy csomó sérülést, amitől még bénább lesz, és még ravaszabb. salalal, ez így tovább, amíg vagy az öszes ember meg nem hal, vagy az oroszlán. a mai világban persze, nyilván nagy sansza az utóbbinak van.

na de, ezt durván levezetve, ha meghalnak az elefántok, meghalnak az emberek is, merthogy lesznek gyilok oroszlánok. ez persze nyílván sarkított, meg nem ilyen egyszerű, de valami ilyesmi. tehát, nem halhatnak meg az elefántok. viszont kajájuk sincs. akkor meg nem szabadna sok elefántnak születnie. igen ám, de nincs az elefántoknák olyan nagy abortusz, meg gumi kultusz, mint nálunk, megjegyzem, még mindig nekik van inkább igazuk. így aztán mi történik; a vadőr, aki ugye ember, oda megy puskával, és lelövi az elefántokat, pusztán azért, hogy ne haljanak majd éhen. micsoda paradoxon nem? képzeljük magunkat egy kiselefánt helyébe. tök jó minden, az élet szép, anyu szeret minket, kajálunk naphoszat, meg este trombitálunk, erre odajön egy szőrősképű, és jól fejbe nyomja a mamánkat. ami ebben a legrosszabb, hogy állitólag ezt azért teszi, hogy megmentse, vagy a mamát, vagy minket.

és ugye, már bátorkodtam emlegetni az elefántok tulajdonságait. erkölcsileg állatok, ugye? de képesek érzelemre, képesek egy csomó minden más, társadalmi tevékenységre. darwin mondja valahol, hogy az állat attól külömbözik baromira az embertől, hogy nincsenek érzelmei, csak ösztön-reakciói. könyörgök, ezt magyarázuk meg az elefántoknak, akik épp az árván maradt kisborjút befogadva megszoptatják, megetetik, és vigasztalják, közbe meg a bikák megpróbálják megvédeni a többi nőt, és a végén eltemetni az elesetteket. ennél mi se vagyunk külömbek, biz isten, attól hogy fel tudunk szálni a hetvenkettesre, attól még nem dől össze a világ. tehát induljunk ki abból, mint amire tulajdonképpen el is akartam jutni, hogy az elefántok is érző lények. ez a mese egyébként se csak az elefántokról szól, tessék jól körülnézni a világon, jó pár ember van elefánt helyzetben.

tehát az van, hogy vagy lelövik őket, vagy éhen halnak. a végeredmény mindenképpen halál. ezt persze pár zöldpólós aktivista nem nézi jó szemmel, és ők megint megpróbálják 'megmenteni' az elefántokat. a legtöbbször tragikus, ha az ember megpróbál megmenteni valamit, ebben az esetben is felrakják őket hülye repülőkre, és elviszik állatkertekbe. na jó, nem mindig, van amikor egy másik területre, de amikor az is megtelik, akkor úgyse lehet mit csinálni. én ezzel azt az erkölcsi dilemmát szerettem volna felvázolni, hogy milyen lenne az, hogy ha mi lennénk a vadászok, és mi tényleg nem akarunk roszat az elefántoknak, de csak azt tudnánk mondani a kiselefántnak, aki megkérdezi tőlünk, hogy mi lesz velem: 1) most szépen fejbelőlek 2) elviszlek valahova, ahol életed végéig raboskodhatsz. éljen. és mi emberek, olyan baromi okosak vagyunk. hát oldjuk meg az elefántok problémáját, amit mi okoztunk, azzal hogy vagyunk. illetve nem konkrétan te, vagy én, hanem az a szerencsétlen benszülött, aki igényt tart a földjeire, de valjuk be, mi is ugyan ezt tennénk. egy benszülöttnek se illene azt mondani, hogy menj a fenébe, mert kellenek az elefántok.

és hogy kellenek az elefántok, az tény. hűségesek, egy életen át kitartanak egy ember mellett, dolgoznak mint a barom, és alapjábva véve még csak meg se harapnak, mint a kutyák. bár az nyilván nem kellemes, ha rálépnek a lábadra. milyen furcsa, hogy ennek ellenére is, számíthatunk rájuk, ha lehet ezt így mondani. és bizony jó pár emberrel is így van, szóval itt a végére már megint semmi konkúziót nem tudok elvonni, csak azt, hogy örüljünk, amíg nem vagyunk elefántok, és örüljünk addig is, amíg úgy van körülöttünk minden ahogy van, mert se éhen halni nem fogunk, se nem fognak minket lelőni, hacsak nem rabolunk bankot, ugyebár azt nem illik, és néha nem árt úgy lefeküdni aludni, hogy azt sóhajtjuk félhangosan, hogy 'dejódolgomvanazistenit'. és ha tudjuk, okosak meg ügyesek vagyunk, és semmi más bajunk nincs, legyünk már szivesek, és oldjuk meg az elefántok problémáit.