Villonnal ültem a rakpart kövén.
Vörösborunk rég elfogyott,
üresen fityegett az erszény az övén.

Az arrajárók elé hiába szórtunk
bókot, hízelgést mi ott,
lesajnált minden puccos, úri dáma,
s kikacagott a sok rongy kokott.

Verseket írtunk hát, kedvtelésből,
ontottunk míves rímeket,
a folyó felett elszálltak a széllel,
hiába volt mind műremek.

Herceg! Szánj meg minket kérlek!
Hiszen, ha valaki, Te jól tudod,
a gazdagnak csal mindig a mérleg,
és száraz marad a szegény torok.

Vess elénk némi alamizsnát,
kik éhkoppon senyvedünk,
hidd el, a végelszámolásnál
aranyat ér versünk és szívünk!