Terhesnapló 12: Szólj már rá a gyerekedre!
2013.04.17. 7:00

A hotelben, ahol hétvégente dolgozom, nagyon sok a vendég kisgyerek, főleg 0-5 évesek. Minden alkalommal döbbenten figyelem, hogyan nevelik őket a szüleik, és nem túlzok, ha azt mondom: 10 szülőből 9 egyáltalán nem korlátozza a gyereket. Semmiben. Nem tudom, van-e összefüggés a társadalmi helyzet és a gyereknevelési szokások között, de az említett szülők főként a felső-középosztályból vagy magasabb társadalmi rétegből kerülnek ki. Nem vonok le következtetést, mivel másmilyen szülőkkel nemigen találkozom.

Minden ott töltött estén azt látom, hogy ugyan rendelkezésre áll egy játékokkal felszerelt játszósarok, ahol kulturáltan lehetne játszani a kicsikkel, a gyerekek többsége artikulálatlanul üvölt, rohangál, kismotorral száguldozik a lobbyban (!), vacsoránál a pincérek lába között szaladoznak, szerencsétleneknek akrobatikus mutatvány kivinni egy tálcát. Ami a legfurcsább, hogy a szülők a gyerekekre egyszerűen nem szólnak rá. Vannak persze  kevesen, akik egy hangosabb szóra már csendesítik a kölköt, ezt sem tartom egészségesnek, de az a hatalmas gyerekkultusz, az a korlátlan mindentszabad, ami manapság folyik, szerintem nem viszi jó irányba a társadalmat. Régen persze nem volt érték a gyerek, sokuk kicsi korban meg is halt, dolgoztatták őket és kis felnőttként bántak velük. A szülő szava szent parancs volt, amit nem teljesíteni végzetes bűnnek számított. Ma meg jól átestünk a ló túloldalára.
Visszatérve a hotelhez, a pincérek, pultosok folyton panaszkodnak (persze csak egymás közt), hogy a gyerekek ellehetetlenítik a munkájukat, ők pedig értelemszerűen nem szólhatnak rájuk. A szülő jó esetben csak nézi, hogy a gyereke rossz fát tesz a tűzre, rossz esetben még mosolyog és tapsol is hozzá. Mint az anyuka, aki, miután épp szünetünk volt, szépen odavitte a kétévest a szintetizátorhoz, leült vele a székre, és elmélyülten verette a kicsivel a billentyűket. Egészen addig, amíg észre nem vette, hogy figyeljük őket, ekkor egyetlen megbánó gesztus nélkül gőgösen felállt a hangszertől a gyerekkel együtt. Le van szarva, hogy más tulajdona, a gyereknek joga van hozzányúlni, elvenni, tönkretenni, hiszen ő csak gyerek. Vagy az anyuka, aki legalább két percig nézte, hogy a háromévesforma kislánya a ruhámat rángatja, ordítva, hogy NÉNI-NÉNI, miközben én épp egy számot próbáltam elénekelni. A dolog úgy maradt abba, hogy félbehagytam a számot, lehajoltam a kislányhoz, és azt mondtam neki kedvesen, hogy menjen és kérdezze meg az anyukáját, hogy szabad-e a nénit éneklés közben zavarni. Vagy az apuka, aki ölében a gyerekkel kérdés nélkül kivette volna a mikrofont az állványból és adta volna a másfél-kétéves kisfiú kezébe, ha nem szólok, hogy ezt talán mégse kéne.
Sorolhatnám az ilyen apró ügyeket. (Van azért néhány üdítő kivétel, szeretettel gondolok például arra a Down-szindrómás kislányra, aki tátott szájjal figyelte az ügyködésünket legalább tíz percig, miközben az anyukája aggódva nézte, nehogy közelebb jöjjön vagy megzavarjon. Na, ő a szünetben megkapta a csörgőmet.)
Nem akarok rosszindulatú lenni, ráadásul jól tudom, hogy mindennek nem a gyerekek az okai, és itt elsősorban nem is velük van a baj. (Ilyenkor szoktam elővenni a kutyás hasonlatot: mindig a gazda a hülye.) Tulajdonképpen engem nem is annyira zavarnak, sokkal rosszabb dolga van a pincéreknek, takarítóknak. Csak nagyon elkeserítő látni, mennyi a neveletlen gyerek, és hogy a szüleik mennyire nincsenek tekintettel másokra. Ennek a gondolatnak a mentén aztán jól elméláztam, hogy mi az, amit én mindenképp szeretnék elkerülni, ha megszületik a gyerek. Van az a típusú anya, és a fent leírt jelenség és főleg hozzájuk köthető, aki meg van győződve arról, hogy a gyerek(ek) világra hozatalával valami egyetlen és megismételhetetlen tettet hajtott végre, amiért őt tisztelni kell. Mit tisztelni: leborulni előtte. Mert az anyaság önmagában érdem.
Belzebubka meg Endokrinológiácska pedig maga a megtestesült tökéletesség, és őket szabadságukban korlátozni bűn volna, de erre hála Istennek nincs is szükség, mivel minden, amit tesznek, jó és szép és helyes. A gyerekeket sajnálom a legjobban, mert ezzel a félreneveléssel, ha nincs szerencséjük és nem elég értelmesek, teljesen eltévedt felnőttekké válnak majd. És sajnálom a szülőket is, mert ők már el vannak tévedve. Minden erőmmel próbálom majd elkerülni, hogy ilyenné váljak, bár gyanús, hogy bizonyos intelligencia-hányados alatt lesz ilyen az ember.
Aztán ott vannak azok is, akik csak szimplán leszarják a gyereket. Beszélget kényelmesen ücsörögve a bárpultnál, a gyereke meg épp tönkretesz valamit, tüzeskedik az asztali mécsesekkel, széttépi az itallapot. Mi van, ja, hogy az én gyerekem ordít? Na és. Azér gyerek, hogy ordítson. Majd nyugodtan cseveg tovább. Amíg vér nem folyik, halálsikoly nem hasítja keresztül az épületet, ő ugyan közbe nem avatkozik. Mért, én is a mezőn nőttem fel, anyám délbe kiordított, hogy ebéd; oszt annyi. Nem lesték minden lépésemet. Igen ám, csak az érintett szülő azt feledi el, hogy ez már nem a hetvenes évek, pláne nem mező.
És amit a legrosszabb nézni, az a normális, kulturált szülő szélmalomharca a fent említettekkel és gyerekeikkel. Mert más gyerekére ugye nem lehet rászólni, de mit teszel, ha más gyereke a tiédet abuzálja, abuzátoranyuka meg a füle botját se mozdítja? Ott áll ez a néhány szülő, akik arra törekszenek, hogy a gyerekükből empatikus, jól nevelt, kedves, egészséges keretek között önzetlen felnőtteket neveljenek. Ők vannak kevesebben, legalábbis abban a környezetben, amelyről írok. És azt látom, hogy ők szívnak. Mert az ő gyerekük kezéből tépik ki az éppen szorongatott játékot, az ő gyerekük nézi a sarokból, hogy a többiek ordítva száguldoznak a kismotorral, pincéreket is félrelökve. És rájuk néznek ferde szemmel olyan helyeken, ahol a tulajnak már meggyűlt a baja a fent említett szülők fent említett gyerekeivel. Őket veszik adott esetben egy kalap alá a többivel.
Megint a kutyatartást hozom fel példának. Vannak nagyon-nagyon hülye gazdák, neveletlen, idegbeteg kutyákkal. A társadalom egy része pedig ezek miatt a gazdák miatt esik nekem, ha egy parkban póráz nélkül sétáltatom a jól nevelt, behívható kutyámat. Ezek miatt kezdenek rám kiabálni abban a pillanatban, amikor a kutya leguggol, mert arra már nem figyelnek, hogy ott a kezemben a zacskó. Ezek miatt van a kutyám kitiltva egyes éttermek teraszáról, boltokból, plázákból, parkokból. Ezek miatt nem engedik oda anyukák a kisgyereküket a kutyámhoz (pfuj, nem szabad, piszkos a kutyus, harap, mondja a gyereknek, én meg röhögök), és még sorolhatnám, hogy mi minden van a hülye, felelőtlen gazdák miatt.
Erre az analógiára kérdem. Miért? Miért mindig a normális szülő fogja be a száját? Miért mindig a jól nevelt gyerek marad alul az erőszakossal szemben? Annyit gondolkodtam ezen, most, hogy itt a hasamban a gyerek. Megelőlegzek magamnak annyit, hogy én biztosan nem leszek ilyen, mert nem tudnék tükörbe nézni. De arra tud nekem valaki választ adni, hogy mi ez a gyerekuralom manapság? Valahogy azt érzem, hogy a gyerekek most sincsenek a helyükön, mint ahogy 100 vagy 500 éve sem voltak. Nem hiszem, hogy a gyereknek az jó, ha mindent szabad. Azt sem hiszem, hogy ezek a gyerekek boldogok. De lehet, hogy tévedek. Nem tudom, hogyan kéne nevelni ezeket a gyerekeket, mert még nem vagyok anya, de azt tudom, hogy biztosan nem így.

 
U.i.: Utólag is elnézést, amiért ez a poszt nem terhesnaplósra sikeredett, de valahogy ki kellett adnom a felháborodásomat. A gyerek egyébként jól van, szépen növekszik, nem történik semmi különös. Nemsokára újabb ultrahang, ott már biztosra megmondják a nemét. Ja, és viszket a hasam, vettem is olajat. Tudom, hogy a babaolaj pont megfelel, de mégis egy külön erre valót választottam, mert az van ráírva, hogy mama. Olyan jó ránézni, akárhányszor kimegyek a fürdőszobába.

Iphigenia