Mintha  felszökött volna szárnyalni az égre,
lerázva mocskot, s rongyos  gönceit.
Csak minden mi kék és semmi zöld,
nem vonzza bűv. Béklyóba nem igáz,
elhagyta könnyedén...Oly' csendes az Űr,
hallotta szólni önmagát!
Megriadt először; lennék én -e csalogány?
S a hang is kellemes, nem gyötör,
mint annyi földi-jaj, panasz, zok-sírás...
Ejh, de mit teszek, folynak könnyeim!
E térben nem lehet, hogy mind igaz legyen...
És a csillagok! Ó, mily' fényesek,
úgy vakítanak, mint eddig még sosem!
Szállt, suhanva el, át a Tejúton.
Ismerősei mind a sok csillag milliárd,
halott fénytelen, ellopott idők,
melyet a tér-idő, örökre bezárt...
 Mi még mi visszahúz? S a könnyek akkor
miért és e furcsa érzetem;
A föld magányban él, vagy van még értelem?
S az izzó nap ragyog… egy fénysugárnyaláb
mely gyorsan földre ér. Csillag-utazó, benne él tovább…
Születni újra jó, ha álmodni mernek istenek,
bilincsbe nem ragadsz, láncok még nincsenek…