aggódó tekintetem,

simogató kezem,

újszülött szíveden nyugodott.

Gyönyörű arcod

angyali fényben ragyogott,

s az élet apró fénye csillogott.

Ó, Szent Anyám segíts!

Hirtelen az életet adó

lobogó gyertya lángja

csendesen kialudt.

Hiányod pótolhatatlan

szűnni nem akaró

fájdalmam felemészt.

Hol vagy Teremtő?

Míért?

Kérdeztem százszor, ezerszer….

Ekkor felbukant az ezüstladikba úszó hold

s rám emelte jóságos tekintetét és

leküldte hozzám ezüstvízen surranó sugarát,

feltöltve szeretettel, hogy meggyógyítsa

ezer darabokra hulló szívemet.

Ezüstfénye nyomomba szegődött

helyet keresett lelkembe,

mely üresen, némán várakozott

az örök csendbe.

Néha meg- meg csillant

egy- egy távoli tündöklő csillag

s a remény halványkék fonalát küldte felém.

És az izzó láng parazsa,

mely égetett életem folyamán

lassan hamuvá vált.

S most az élet alkonyán

a viharos szél egy aranyhárfát sodort elém,

melynek földöntúli zenéje,

a halhatatlan Isten üzenete,

nyugalmat hozott sajgó szívembe.