Elnézegettem már sokszor a galaxisokat.
Sodródva az időben és a térben valahogy mindig ugyanolyanoknak tűntek, pár apróbb változást leszámítva. Nyers őserő, impulzusnyomatékok, hatás-ellenhatás, energia…, a távolból fennkölten sugárzó elérhetetlen anyagi csomók. Hol van ezekben a gyöngédség, a szeretet? Van-e közük ezeknek az entitásoknak egymáshoz? Az a baj, hogy bár logikusan, de ember módjára próbáljuk megérteni a dolgokat. Mert logikánk szerint eredetünk ott van, a csillagokba írva.
Az élettelen, steril anyagi világ a méhe, a - kire is mutogathatnék – a… nekünk. És a kapcsolat misztikus titka az, ami felfedezhetetlen, végére járhatatlan, kikutathatatlan, de- valós és létező. Volt elég idő, mondják mindenre, hogy megérjen az alma, hogy lepottyanjon a fáról, hogy visszakérdezzen önmagára a lét. Nem értik, de szeretik. Laikusok a harmóniát meglelve tanácstalanul hümmögnek, méregetik, aranymetszéssel újabb elemet fabrikálnak hozzá, de az összhangzatot, a lecsengő akkordok báját utánozni is képtelenek. Van tökéletes igen, az az, amit mindig elrontunk, a megjelenésünkkel. A pillanat varázsát, a természet törzsfejlődését, a mikroorganizmusok milliárdnyi, parányi munkáját. Bocsi, egy üveg sósav.. bocsi, százmillió autó kipufogóbűze, és volt-nincs védelem. Csak kipusztulás, előbb az ózon, aztán mi. Közhelyes, nyomasztó gátlástalanság. De ott vannak a csillagok. Világunk mesterséges fényei elnyomják őket, távoli fényüket. Mint a mosóporreklámok Szép Ernő Szonettjét. Mégis a csillagok az utolsó remény, a tiszta, időtlen, öröknek tetsző fényükkel a végtelen sötét ellen. nézem őket, gyönyörködöm bennük: félig felrobbanás közben, spirálkarjaik, mint megfagyott örvények kavarognak, akár a kakaóban kevergető kanál hatására körbeforduló habok. Képzeletemben felülök egy bolygó-golyóbis hátára és száguldozom a végtelen peremén, kerülgetve más bolygókat. De valami hiányérzetem van mindig az ilyen szédítő utazások után.
Visszatérve világomba ezek a kitörő, száguldó fénymintázatok megállnak, kimeredve örök festménnyé válva horizontomon.
Mi lenne, ha….?
Nem, elhessegettem ezt a bolondságot.
Már megint emberi ésszel próbálom felfogni, azt, amit az imént, felszállva a galaktikus hullámvasútra elfeledtetett velem a léptékváltás. Mi történt?
Mi csak mérjük magunkat a mindenséghez és nem a mindenséget önmagához vagy máshoz.
Pedig a mindenségek országában egy ilyen útszéli kis mindenség nem is számít sokat.
Egy dolgot lehet léptéktelenül változtatni: és az a gondolat.
Szinte egyik pillanatról a másikra a porszemről egy Napra asszociálok és az idő töredéke alatt a Napról az egész galaxisra, meg visszafele is, ha az atomnál megállok is mélázni, úgy szippant be a nullához konvergáló bozon, a tényleg szinte semmi, hogy öröm nézni. Szédületes.
A mérhetetlen beutazása közben az idő meg alig telt.
Idő.
Miért olyanok ezek a gigantikus, órás anyagi felhők, ködök, mintha örökké ott időznének a festővásznomon? Persze tetten érjük, amint szökni próbálnak és el is tűnnek, nem jő vissza többé a fény..
Alighanem a léptékemmel van baj. Szerencsére a képzeletem szabad. Az idő. Túl lassú. Felpörgettem hát, hogy a galaxisok korával mérhessem a mindenséget: és láttam, ahogy kinyílik a világegyetem, a ködök úszni kezdtek, átalakulva egymásba hatva, szédületesen pörögve a teljes összecsomósodásig, vagy teljes szétszóródásukig, keresztül száguldva egymáson, tűzijátékként porrá lobbanva el,
mint, mint, nincsenek szavak…
|
|
|
|
|
