| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Sodródás Ideje:: 11-21-2023 @ 08:44 pm |
|
|
|
|
Sodródás
Nem tudok rá visszaemlékezni, egyszerűen nem sikerül megközelíteni sem azt a pillanatot, vagy legalábbis időszakot, amelyben létrejöttem, megszülettem, vagy azt sem tudom, minek nevezzem a pillanatot, amikor létrejöttem. Az első emlékeim egyike, amelyben meglehetősen biztos vagyok, az volt, hogy sodródom egy nedves elegyben. Sodródtam, mert hiába próbáltam, nem tudtam befolyásolni haladásom irányát. Így ment ez hosszú időn át. Hosszú? Mi az, hogy hosszú? Nekem hosszúnak tűnt az idő, amíg az első fura gondolatom támadt arról, hogy ez az örökös sodródásom, tehetetlen, részemről irányíthatatlan siklásom mindíg előre, egyszer talán elvezet majd valahová, ahová meg kell érkeznem. Dehát ebben inkább az volt a fura, hogymiért támadt ez a gondolatom? Miféle célra gondoltam én? Hiszen ennél nagyobb biztonságban úgysem lehetek. Miért várok hát valami mást? Mi más lehet jobb, mint hogy minden oldalról védetten haladok, haladok és haladok?
Szinte beleremegtem, amikor sokkal később újra felötlött egy gondolat, amely még ijesztőbben hatott rám, mint az a régi: hiszen nem lehet, hogy a világon semmi egyéb értelme ne legyen ennek a sodródásnak, mint az, hogy sodródom. A része vagyok valaminek? Vagy például mi lenne, ha hirtelen nekiütköznék valaminek, s nem tudnék onnan tovább haladni? Ott vesztegelnék, az utánam érkezők mind megbotlanának bennem, össze-vissza zúznának? Csak akadálya lennék a haladni akaróknak. Értelmetlenné válna a létezésem.
Megint eltelt egy hosszabb idő. Nem ütköztem ugyan semminek, de ami történt, még annál is különösebb volt. Siklottam, sodródtam szüntelen előre azzal a változatlan biztonsággal, amit mindég is éreztem. Ezért volt annyira rémítő, hogy hirtelen mintha az egész körülöttem sikló mindenség meglendült volna. Maguk a nekem oly megszokott biztonságot adó falak lendültek meg. Az a hosszú út, amit életem során megtettem, most mind meglódult újra és újra. Olyan érzés volt, mintha az engem körülölelő falakon messze túl zökkent volna valami. Tompán reccsenő, sipoló, néha süvöltő hangok távoli zaja hatott el hozzám. Fel voltam készülve a legrosszabbra. Csakhogy nem tudtam, mi lehet a legrosszabb, hiszen eddig csak a biztonságot ismertem, s csak néha felötlő bolondos gondolataim riogattak: mi lenne, ha? ötletekkel. És éppen ezeket keltették új életre a távoli hangok, zökkenések, lendülések. Megint arra gondoltam, hogy mi lehet a célja ennek az örökös száguldásnak? Talán tétlenségemért büntetnek ezek a szokatlanul aggasztó élmények? Kellene talán saját erőmből adni valami értékeset, ami az előttem, s az utánam sodródóknak is hasznára válna? Dehát mit? Hiszen nincs saját akaratom!
Azért ez mégis elgondolkoztatott. Hiszen vajon hányan vagyunk mi itt, akik hozzám hasonló tehetetlenséggel, minden valószínüség szerint, beletörődve sorsunkba, értelmetlenül sodródunk? Miért kell ezt tennünk? Használunk ezzel egy terv beteljesülésének? Mond ezért köszönetet nekünk valaki? Fel kellene talán vennem a kapcsolatot a mögöttem, s az előttem haladóval! Mi lehet az ő véleményük? Fel kellene kiáltanunk: „Elég! Megállás!” Dehát megállni? Miért? Meg azután, ha akarnánk, sem tudnánk megállni. Valahogyan be kellene szerveznem a szomszédaimat, hogy ők is vegyék fel a kapcsolatot saját szomszédaikkal, s talán, ha végül talán mindannyian elhatározzuk, hogy követeljük a Választ, igen, A VÁLASZT követeljük, várjuk, a mi létezésünk értelmének megmagyarázását, akkor eljuthatunk ahhoz a Hatalomhoz, amely ezt a választ nekünk majd meg is tudja adni.
Dehát nem tudtam fölvenni a kapcsolatot sem az előttem, sem pedig a mögöttem száguldóval. Még azt sem tudtam meg, hogy száguld-e még rajtam kívül valaki más is.
Ez tehát egy örök büntetés, egy örök gyötrődés, amelyet valami, vagy valaki kirótt ránk, s most az idők végezetéig ez a sodródás a sorsunk.
Ettől kezdve nem volt egy nyugodt pillanatom. Egy idő után hiába szűntek meg a lendülések és rászkódások, s az ezekkel járó zörejek, visítások. Mindíg arra gondoltam, hogy nem is annyira biztonságos az a közeg, amelyben sodródom. Félelmemet csak növelte az a felejthetetlen élményem, amely a zajok lassú megszűnését megelőzően lepett meg soha nem tapasztalt kínokkal. Felfigyeltem egy apró, de nem jelentéktelen rezzenésre valahonnan a távolból, s röviddel ezután éreztem tudatom eltompulását, s akaratom az eddigi jelentéktelennél is jelentéktelenebb lett. Fájdalmat, tehetetlenséget, bénulást éreztem. Biztos voltam benne, hogy eljött a vég. Beteljesedett a sorsom. Minden bizonnyal alkalmatlan vagyok még arra a kevésre is, amelyet eddig tettem, s szégyenszemre, kiállítanak a sorból.
Hirtelen éles világosság támadt körülöttem. Egy soha nem tapasztalt, egy iszonyatos robbanással megszűnt körülöttem mindenféle támaszték és nyomás. Csak száguldottam.
– Háááá-ci! – csattant körülöttem valami ismeretlen. Nem tudtam megkapaszkodni semmiben. Már nem sodródtam, nem elhelyezkedtem, hiszen nem is érintkeztem semmivel, mert azt hiszem éppen ez a helyes kifejezés, magában a semmiben repültem. A teljesen megfoghatatlan semmi vett körül. Bár egy pillanatig tartott ez az egész, mégis maradt emlékem arról, hogy óriás, élő alkatok között száguldok bele egyenesen az egyik alkat hirtelen megnyíló, majd elsötétülő nyílásába. Rögtön ezután éreztem, hogy újra szilárd, kellemesen csúszós, andalítóan nedves közegbe kerülök.
Megnyugtató érzés töltött el. Újra minden oldalról érezhettem a támaszt, a rendíthetetlen békét, amelyben mindíg is száguldottam. Akkor kezdtem becsülni igazán létezésem teljes biztonsággal körülvett tényét. Sodródtam ugyan úgy, mint egész addigi létem során, s habár azt is teljes bizonyossággal tudtam, hogy megmenekültem, mégis újra felötlöttek a régi kérdések. Ma már semmit nem tehetek ellene: lassan, de biztosan kialakult a biztonságomba vetett kétségem és ezután örökké feledhetetlen lesz a kérdés: van-e valami értelme ennek a végtelen sodródásnak?
Göteborg, 2006.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 02-23-2024 @ 01:41 pm
| Hozzászóló: szhiporka (Ideje: 11-22-2023 @ 07:05 pm)
Comment: a megszületésem pillanatára igen jól emlékszem ,arra ahogy igen világos és és hideg lett egyidejűleg minden ,és arra is ,hogy a bába megfürdetett azt nem tudtam csak azt azt hogy a korábbi jó meleg helyről átkerültem valahová ahol még hidegebb és nyirkosabb lett minden és , én vágytam vissza abba a korábbi melegségbe, ennek hangot is adtam, édesanyám mesélte, hogy nem akkor sírtam fel amikor ,megszülettem hanem amikor a bába megfürösztött. És csak ugyan amikor a kislányom megszületett akkor ezt a tendencia átöröklődött mert Karina csak a bábafürdetésére törött el a mécses. Azután meg arra is emlékszem, hogy beleraktak a pólyába, vagyis a korábbi jó és kellemes helyről átkerültem egy másik jó és kellemes helyre . Aztán itt 3 éves koromig van egy filmszakadás
|
|
|
|
|
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 11-22-2023 @ 08:24 pm)
Comment: Sziporka, köszönöm az olvasást. Én viszont a három éves koromig sok-ezernyi eseményre emlékszem. Iszonyú mennyiség>û emlékem van az egész életemròl, pedig másfél hónap múlva nyolcvanöt vagyok. Karina a lányod. Csak nem Svéo.-ban élsz? èn igen.
Üdvözlettel:
PiaNista (ZongoRista)
|
|
|
|
|
| Hozzászóló: szhiporka (Ideje: 11-22-2023 @ 09:14 pm)
Comment: kedves pianista nem Svédországban élek hanem egy kis vidéki faluban Berzencén a lányomnak svéd nevet adtam ami lefordítva Katalint jelent üdv szhiporka |
|
|
|
|
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 11-22-2023 @ 10:33 pm)
Comment: Kedves Sziporka, köszönöm a választ. Mindkettôtöknek szép életet kívánok!
PiaNista |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 11-24-2023 @ 09:57 am)
Comment: Különös álomszerű eseményt írtál meg. Bizony az emlékeink megmagyarázhatatlanul képesek felszínre törni, időnként keveredni időben és térben. Nekem az első emlékem a gyermekkoromból egy füstmérgezéssel járó baleset az otthonunkban, ahogy a mentő vitt és szirénázott. 2 éves voltam. Valószínű, a traumás események mélyebben bevésődnek az agyunkba. Szeretettel olvastalak: Anna |
|
|
|
|
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 11-25-2023 @ 09:21 pm)
Comment: Kedves Anna, nagyon köszönöm az olvasást. Ennek semmi köze az írásomhoz, de két éve tudtam meg, hogy KOL betegséget kaptam. Ugyanis bárzongoristaként rengeteg füstöt szívtam mellre (passzív dohányzás), mert énekeltem is és a nagy levegôvételek megtöltötték füsttel a tüdômet.
Üdvözlettel:
PiaNista |
|
|
|
|
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 12-30-2023 @ 07:42 pm)
Comment: Laci, mindig örömmel olvaslak, most elmaradtam itt nagyon, és emiatt haragszom is magamra, de itt vagyok, és olvaslak. Nagyon erős emlékképek visznek ebben az írásban, és föl- fölmerül olvasva, hogy fizikai vagy szellemi síkon történik az írásod, hogy valóban a Választ keresed, vagy önmagad fogalmazod meg; mint ahogy tesszük napról napra, újra és újra? Elgondolkodtattál, és ez jó, kell a szellem ereje, hogy érezzük, élünk. Örömmel olvastalak.
aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 12-31-2023 @ 07:31 pm)
Comment: Köszönöm Béla. Remélem, nem egészzégi okok miatt "maradtál el". Lregalább van alkalmam BUÉK-ot kívánni.
|
|
|
|
|
|
