Védőbeszéd a Hókirálynőért

Végre elmúlt a tél. Az áprilisi nap ereje már érződött, mikor Joel Whincence nekinyomta homlokát a bíróság folyosóján a fényárban ragyogó üvegablaknak. A másik nyitott ablakon madarak csivitelése, csurrogása szűrődött be, ahogyan ösztöneiknek engedve udvaroltak, kergetőztek, repkedtek a százéves platánfák ágai között. Körös-körül csengett-bongott a kisváros lanyha tavaszi forgataga. Az első virágok illata összekeveredett a kipufogógázoktól füstös utca levegőjével. Az iskolából diáklányok ballagtak hazafelé vagy menzára. Vihorászva nevetgéltek két siető fiú mögött, míg zajukat elnyomta egy csapat tizenéves kismotorjának berregése, amint a téli álmot alvó motorjaikat újra próbálgatták: nem rozsdásodott-e be valamelyik alkatrészük, vagy a gazdájuké? Majd egy csapat alsó-tagozatos kiskölyök futott, és kiabálta, hogy mindenki meghallja, aki illetékes: A Menzán a kaja babfőzelék. Este 6-kor a parkban fingó-verseny.

Két kamaszodó lány is ballagott egymás mellett, s néha lopva hátra-hátranéztek, hogy az a két fölsőbb osztályba járó fiú vajon még mindig olyan rendíthetetlenül követi-e őket.

Ej, hány éve volt, hogy boldogan csatlakozott volna ő is hozzájuk? Ejnye, már két évtizede lett volna? Úgy tűnik, mintha tegnap még ő is itt lent szaladgált volna közöttük az utcán.

Már éppen hazaindulni készült, amikor apjának egy ismerőse odalépett hozzá, és kedves,

szinte atyai hangon érdeklődött, hogy, hogyan végződött a per, aminek tanújaként beidézték. Joel a jóvágású, harminc év körüli férfi, a fiatal bölcsek fölényeskedő, magabiztos, huncut mosolyával felelt a kérdésre:

- Peren kívül egyességre jutottak! Tudtam, hogy így lesz. Mind a ketten jó cimboráim és mellesleg lekötelezetteim. Próbáltak volna nem megegyezni! Amit csak én tudok a dolgaikról, az is elég lenne ahhoz, hogy jó néhány hónapra bekaszlizzák őket. Jobb nekik, ha jóban lesznek egymással. Megmondtam, hogy egyiküknek sincs igaza, és ha tovább fújnak egymásra, a szilveszteri és újévköszöntő bulimra nem fognak meghívót kapni! Az öreg Hófejű bíró azt mondta, hogy kár volt pszichológusi diplomával tábori lelkésznek szegődnöm. Azt javasolta, hogy ennyi ésszel menjek inkább politikusnak, vagy járjak el rendszeresen a békéltető tárgyalásokra. Sok sziszifuszi-munkától menthetném meg szegény ősz fejét.

- Ha jól emlékszem, fiú, amikor utoljára nálatok találkoztunk, akkor még a pszichiátrián dolgoztál. Apád mondta, hogy új foglalkozásra adtad a fejedet.

- Nem bírtam tovább azt a nyomást, ami rám nehezedett. A kórházban, amikor a betegekkel kapcsolatba kerültünk, akkor már a betegségük rendszerint olyan stádiumban volt, hogy a gyógyulásukra alig volt esély. Ha mégis, akkor többnyire életre szóló, gyakran a normális életvitellel elhordozhatatlan stigmákat cipelnek magukon.

Tavalyelőtt, a határőr laktanyában fél év alatt három öngyilkosság is előfordult. Nem ismertem személyesen egyik fiút sem, de a boncteremben láttam mindhármat kiterítve. Azt hittem a szívem megszakad, amikor a szüleiket megláttam.

Talán még rémlik, hogy egy ottléte alkalmával, az akkori főparancsnokkal beszélt édesapám arról, hogy szervezni kellene egy tábori lelkész szolgálatot sorállományú katonákból, akik papi, vagy lelkészi hivatásra készülnek, de nem tagadták meg a katonai szolgálatot. Így azok a fiatalok is beszélhetnének valakivel a problémáikról, akiket zavar az orvosok katonai rangja vagy a fehér köpenye.

Úgy gondoltam, hogy a baj ellen a baj forrásánál lehet a legtöbbet tenni, így hát felvetettem, hogy ha szükség lenne egy szabadúszó lélekbúvárra a hadseregben, örömmel jelentkeznék.

Persze az utolsó lökést nem ez adta meg, hanem amikor az Apáczay Kultúr-központban megláttam, hogy egy hivatásos jósnak külön iroda jutott. Ez pedig akkor történt még, amikor a materialista világnézet része volt az alkotmányunknak.

Amikor beléptem, majd hanyatt estem a meglepetéstől, amikor egy régi kollégámat láttam ülni az asztal túloldalán. Nem is várta meg, hogy kérdőre vonjam, mindjárt magyarázattal is szolgált a helyzet abszurditására. A város vezetősége úgy gondolta, hogy egy, főként a fiatalok által látogatott intézménybe nyitnak egy fogadóhelyiséget egy képzett lélekbúvár számára, hogy mindig legyen a fiataloknak kéznél valaki, akivel beszélhetnek a problémáikról, és készséggel meghallgatja őket. Egyből kitaláltam, hogy soha büdös életben nem nyitotta senki rá az ajtót, s mi több: egy fiatal sem látogatta meg olyan természetű problémával, aminek megoldására őt, mint pszichológust odarendelték, legalábbis addig, míg színleg hivatást nem váltott.

Váltig állította, hogy így is a hivatását gyakorolja, csak kicsit más köntösbe bújva. Így is lehet az embereknek olyan tükröt mutatni, melyben felismerhetik magukat, s azt, hogy miben kellene változtatni azért, hogy a problémáik megoldódjanak. Persze azért az idősebbek kedvéért néha elő-elővesz egy kristálygömböt a hitelesség látszatának a kedvéért.

Így hát ezek után, amikor meglepetésemre a laktanya-parancsnok engem kért fel elöljárónak a frissen verbuválódó kis csapat élére, már nem tartottam abszurdnak azt, amire vállalkozni készültem. A kezdeti nehézségek és belső strukturális problémák tisztázása után kiharcoltam, hogy a lelkészeket magam választhassam ki a jelentkezők körül. Fontosnak tartottam, hogy csak olyanok lehessenek a beosztottaim, akiknek élete és jelleme hitelesíti a hivatásukat. És csak azok végezhessék ezt a felelősségteljes munkát, akinek cselekvésmotívuma nem megy túl azon, amit úgy hívnak, hogy emberszeretet. Megtanítottam őket arra, hogyan ismerjék fel külsődleges jelek alapján a pszichózisra és az öngyilkosságra hajlamosakat, azokat, akik intenzívebb lelki életet élnek, és ennek folytán több törődést, nagyobb odafigyelést igényelnek.

Borzasztó élmény volt felfedezni, hogy olyan tizennyolc éveseknek a kezébe adnak töltött fegyvert, akiknek a lelki, érzelmi érettsége még egy tizenegy évesét sem éri el.

A lelkiismeretes, emberszerető kis csapat, amelynek tagjai főleg evangélikus, baptista és adventista vallású önkéntes fiatalokból kerültek ki, lelkesen, és fáradhatatlanul küzdött azért, hogy a sorállomány közé ne tévedhessenek olyanok, akinek az egészsége és lelki teherviselése nem bírja el a hadseregben megkövetelt mértéket. Ha mégis, akkor se érezzék magukat egyedül ebben a több ezres embertömegben.

Az első évvégi statisztika a laktanyaparancsnokot is megdöbbentette. Abban az évben egyetlen öngyilkossági kísérlet sem fordult elő. Az évtizedes statisztika szerint minden félévre jutott egy. Mivel Joel nem volt lelkész, csak a katonák szólították tisztelendő bajtársnak, úgy gondolta, hogy a vallásos fiatalok kedvéért elvégez egy hittudományi főiskolát a szombatista egyház jóvoltából. A katonák rájöttek arra, hogy időnként beleszólásuk van a szabadságolások rendjébe, és a büntetések mértékének kiszabásába is.

Szerencsére néhány fiatal, akit kiképzett a munkára, itt maradt továbbszolgálónak. Így hát nem neki kellett egyedül kiválogatni a számítókat a rászorulóktól.

- Hát - sóhajtott egyet Joel -, így lettem pszichológusi diplomával képesített tábori-lelkész a materialista világnézet és egy egyházközösség áldásával is.

A férfi hangosan elmosolyodott, elköszönt, és már-már továbbindulni készült, amikor hirtelen visszafordult, és mintha csak most jutna eszébe valami, megkérdezte, hogy ráérne-e egy órácskára?

Joel már majdnem nemet mondott, mert hiszen tudta, hogy Klára kisasszony, a világ legkékebb szemű angyala, éppen ezekben a percekben foglalja el a szolgálati helyét a könyvtár napsütötte üvegablakai mögött.

Ilyenkor déltájt, mivel a legtöbben éppen abrakolással töltik az idejüket, a kisebb forgalom miatt lehetősége adódik arra, hogy néhány kedves, bensőséges szót váltson azzal a komoly, mindig szolgálatkész és mellesleg nagyon szemrevaló lánnyal, könyvkölcsönzés vagy olvasási élménybeszámoló ürügyén.

Talán így nem feltűnő, hogy egy másodosztályú regény milyen gyenge indok ahhoz, hogy ez a sportos, a hétköznapi életben általában gyakorlatias, fiatal férfi ilyen szép időben könyvtárba járjon.

Aztán eszébe jutott, hogy édesapja milyen nagyra becsüli az előtte álló férfit, és mégis inkább igent mondott. Ránézett az órájára. Tizenegy óra múlt. Egy órát még biztosan ráérek - sóhajtott beleegyezően, és kíváncsian várta, hogy mit akar tőle a férfi.

- A 6-os tárgyalóteremben most fog kezdődni egy per. A bíró végleg le akarja zárni az ügyet, még jóval a nyári szabadságolások előjegyzése előtt. A sajtó úgy is még jó ideig csámcsogni fog rajta, hát mindenkinek jobb, ha hamar ítéletet hoznak. Sima, komplikációmentes ügymenetnek ígérkezik. A vádlott minden tekintetben belenyugvóan viselkedett. A tanúkat és szakértőket előzetesen már meghallgatták. Többé-kevésbé egy értelemben vélekedtek valamennyien. Sajnos sürgősen szükségünk lenne egy ülnökre, a Kéktündér-perben az eljárás lefolytatásának törvényessége miatt.

- A gyermekgyilkos anya perében?

- Igen! Hallottál róla talán? Az egyik ülnökünk nem jelentkezett. Helyettesíteni kéne, amíg kimondják az ítéletet. Szerintem legkésőbb egy órán belül le fog zajlani minden. Vállalnád-e, Joel?

- Ki ne ismerné ezt az ügyet, hiszen néhány hónapja mindenki erről beszélt. Minden helyi újság tele szájjal csámcsogott az ügy ködös részleteiről, s bár nem vagyok képzett jogász, csak egy nyugalmazott ügyésznek a fia, azt gondolom, hogy mivel az ügy minden apró részletét nem ismerhetem, nem lehet teljesen szabályos eljárás ez, bátyám - tiltakozott, idegesen igazgatva csinos nyakkendőjét.

- Ez nem probléma, fiú! Éppen emiatt a vádiratot is és a bizonyítékokat is újra elejétől a végéig, töviről hegyire ismertetni fogják, és már megérdeklődtem, a védelem sem fog kifogást emelni ezügyben. Azt gondolom, hogy szerencsétlen nő is szeretne már túl lenni az egészen. Hónapok óta faggatják rendőrök, szedik darabokra vizsgálóbírók, pszichológusok, zaklatják médiumok. Jobb volna neki is szerintem, ha mihamarabb túl lenne az egészen, és akkor talán nem fogják egy jó darabig kínozni. A börtön hűvösében egy időre talán több nyugalmat fog találni, mind a régi környezetében. Ott a hasonszőrűek között talán valamelyest eltompulnak e könyörtelen világ következetes szigorúsággal ítélkező vádjainak élei. - Nos fiú, megteszed? Ha másért nem, hát ezért a szerencsétlen nőért?

- Megteszem, ha ezzel segítek mindenkinek, de szeretnék még előtte édesapámmal beszélni ezügyben! Csak egy telefont kerítsen nekem!

- Ne fáradj, fiú - mosolygott fölényesen az idősebb férfi -, én már beszéltem apáddal, ő ajánlott téged, és azt is mondta, hogy éppen itt talállak!

- Ki a bíró a Kéktündér-perben?

- Véletlenül tudom, hogy az újonc dr. Kováts Ágota bíráskodik, a vádat pedig az öreg Koros Árpi bácsi képviseli.

Ő volt az a neves, gyakran emlegetett ügyész, akit a többi jogászok őszbe hajló vöröses haja, hajlott kora, és agglegény mivolta miatt csak Túlkoros Árpi bácsinak neveztek egymás között.

- Kik az ülnökök?

- Az idősebb Rhédey, a tisztiorvos. Ismered?

- A bicegőst?

- Sánta az már inkább!

- Ismerem!

- Aztán a nyugdíjas Vargha János bácsi.

- A volt rendőr?

- Az!

- Hát még?

- A Kondor Mihály bácsinak a lánya, a tanárnő!

- És még kicsoda?

- Hát immár természetesen te, kedves öcsém!

- Úgy értettem, ki helyett kellene ülnökölni?

- A Szigethy doktor úr menye helyett!

- Amelyik imádja a gyerekeket?

- Most már jól vagy tájékozódva! Úgy látom, ismered mind a szereplőket

- Mi történt, miért nem tud Kató néni ülnökölni?

- Pontosan nem tudom, biztosan régóta beteg, vagy ha a rossz nyelveknek hinni lehet, "újabb abortusza" van.

Ja igen! A kedves, aranyszívű Kató néni. A negyvenen túl lévő, meddő szülésznő. Egyszer tíz évvel ezelőtt egy tizenéves, teherbe esett lány jelentkezett abortuszra. A szülei erőltették, mert a lánynak fényes jövőt szerettek volna biztosítani. Ebbe nem fért bele az iskolázatlan, munkásszállón lakó, árva, segédmunkás fiúval való kapcsolata, és a szándékuk, hogy egyetlen gyermeküket egyetemre küldjék. A kislány hetekig őrlődött két malomkő között, és már-már ott tartott, hogy elhallgattatja síró lelkiismeretét, és megadja magát szülei vasakaratának, amikor Kató néni finom ösztöne felismerte a kislányban dúló harcot. Felajánlotta, hogy ha meg szeretné tartani a gyermekét, ő szívesen neveli addig, míg elvégzi az iskoláit, ha pedig meggondolná magát, szívesen örökbe fogadja a kisgyereket. A kislány megszülte gyermekét, és az iskolái elvégzése után végleg elhagyta a szülői házat, és a férjével együtt Kató nénihez költözött. Azóta már Kató mamának három törvényesen örökbe fogadott tíz év körüli gyermeke, és az édesanyákkal együtt három fogadott lánya, három fogadott veje, vagyis egy nagyon nagy családja van. Mindegyikőjük hasonló körülmények között került hozzá.

Egyszer tréfásan valakinek meg is jegyezte, hogy ha nem lenne kitalálva az abortusz, akkor neki nem lehetne ilyen szép, nagy családja.

"Ha tehát Kató néninek abortusza van, az a kisvárosi köztudatban rendszerint gyermekáldást, családszaporulatot jelentett."

- Na hiszen, és még a nőkről mondják, hogy pletykásak. Szégyellem magam mindkettőnk helyett, Kálmán bátyám.

- Azt jól teszed, fiam, nekem ebben a szakmában ez igen nagy fényűzés lenne. De ha találsz olyan ügyvédet, aki szégyellős, biztosan nem autóval jár, hanem kerékpárral, mint én - játszotta a sértődöttet a Kálmán bácsinak szólított ötven, talán hatvanöt év körüli népszerű jogász. Ezt követően megmutatta, a kellőképpen felzaklatott férfinak, hogy hol várakozzon, amíg szólítják a 2553 666-os ügyiratszámú Csecsemőgyilkossági ügy perének valamennyi résztvevőjét.

- Én megyek, és addig foglalkozom a prózaibb részletekkel. A személyidet viszont elkérném!

Ahogy itt a folyosón várakozott, a gondolatai elkezdtek hánykolódni, vergődni jobbra-balra, mint egy meglőtt madárnak a szárnya.

Az imént még az emeleti folyosó délre néző ablakában fürdött az erejét próbálgató nap tavaszi fényében, most pedig a másik épületszárny alagsori folyosójának északra néző, dohos, földszinti ablakán bámult kifelé. Ide nem sütött a nap. A bíróság több emeletes épületében az udvart sohasem érte tavasszal a napfény. Megborzongott. Talán a hűvösebb, nyirkosabb levegőtől, talán a rá váró újabb szokatlan feladattól lett kissé libabőrös, de tény, hogy az iménti tavaszias zsongás, ami minden egészséges férfiember tagjait átjárja ilyentájt, valami hűvös, nyirkos borzongással cserélődött fel.

Egyfolytában az ötlött az eszébe, hogy amikor az ember a paradicsomból kiűzetett és a dicsfény elmúlt mellőle, az is valami ilyesmi élmény lehetett. Vagy esetleg az, amikor a kísértő közeledett, hogy a lábát megvesse az édenben, annak lehetett valami ilyesfajta hátborzongató lehelete. A hittudományi főiskola elvégzése után gyakran emlékeztették hétköznapi események bibliai vonatkozású képekre. Próbálta kedves és emberszeretettől túláradó beosztottjai gondolatvilágát maga elé képzelni, akik a világot és annak működését bibliai vonatkozású képekből és tanmesékből állítják össze maguknak.

Aztán megnézte újra az ajtót, amelyen az ügyirat száma, és a csecsemőgyilkosság felirat szerepelt. Hosszasan nézte az ügyirat számának első négy tagját, majd meglátta az ügyirat számában egymás mellett a három hatost. 666 a gonosznak a száma a közhiedelem szerint, a biblia szerint pedig a kirívó tökéletlenségnek a szimbóluma. Ezen egy pillanatra eltűnődött. Még szerencse, hogy nem vagyok sem babonás, sem híve a számmisztikának - gondolta, de ez nem változtatott azon a rossz érzésén, hogy a sötétség fejedelmének lép hamarosan a birtokára, és ha nem is kell vele farkasszemet néznie, egy jó óra hosszáig ugyanazt a levegőt kell vele szívnia.

Aztán azon gondolkodott, hogy megpróbálja szigorúan a lélek tudósának szemével elemezni a majd a tényeket, s talán szakmailag is profitálhat valamit belőle. Soha sem láttam még gyilkost közelről. Végigfutott a hideg a hátán erre a gondolatra. Remélem, igaza lesz az öregnek, és tényleg nem tart sokáig, gondolta a burokban születettek hitével, és megpróbálta gondolatait másfelé terelni. Ránézett az órájára. Fél tizenkettő. Már jó negyedórája mindnyájuknak benn kellene ülniük a teremben, de még látszólag sehol egy lélek. Talán elnapolják a tárgyalást, amíg a hiányzó ülnök előkerül, és remélem, még dél előtt odaérek a könyvtárba. Ettől a vélekedéstől kissé megnyugodva, újra az előtte álló feladatra terelődött a gondolata, de most már megpróbálta tárgyilagosan, messziről, valamivel kívülállóbban szemlélődve.

Miért öli meg egy nő a saját gyermekét? Mi visz rá egy emberi lényt arra, hogy ilyet tegyen? Különösen egy nőt. Az édesanyja jutott eszébe, aztán a nagyanyja, és végül a nagynénje. Tizenéves koráig ezek az emberek jelentették neki a női nemet. Mind kedves, szeretetreméltó tyúkanyók, akik nem egyszer vércseként védelmezték ha apja szigorú, következetes bánásmódjával és magas erkölcsi követelményeivel került összetűzésbe. Mint egyetlen gyermeket, kényeztették, szeretgették. A két különböző képet hirtelen nem sikerült egymással semmilyen módon fedésbe hoznia

. Aztán eszébe jutottak a tanulmányai során megismert lélektani elemzések és kórtani esetek. Tükör-tiszta képét, amely a családjáról élt benne, most hirtelen eltakarta valami sötét felhő, és szilárd harmóniája hirtelen nagyon törékenynek, üvegszerűnek látszott. Eszébe jutott az egyik idősebb professzornak a mondása:

"Ne feledjék uraim, önöket némely idiótáktól az agyukban lévő húsz fillér értékű jód különbözteti csak meg!" Ahogy a legcsodálatosabb autókat, amelyeknek a látványai néha rabul ejtették, alkalmanként csak egyetlen alkatrészük hiánya teszi csodás járműből ócskavassá, úgy egyetlen apró hiányosság az ember elemi szükségletei közül, a sötétség örökös lakójává teheti rövid időn belül akármelyikünk életét. Öt percig a légzéséhez szükséges kétgrammnyi oxigén, vagy három napra való ivóvíz hiánya, ami nem több mint kilenc liter, és az ember már foglya az örökös mozdulatlanságnak. Az emberi test hőmérséklete, csak 6 fokkal emelkedjen a szokásos 36 fok fölé, már felbomlanak a fehérjék, és az ember szintén nem kel fel többé. Egy részegen átmulatott éjszaka után egy árokparti elalvás az éjszakai fagyban, és az embernek vége van. Egy tű szúrása a halántékba, a szívbe, vagy válogatott méregből egy akkora mennyiség, amelyet az ember még csak észre sem vesz, nemhogy komolyan vehetné, és az ember örökre megnyomorodott, vagy halott. Aztán újra, és újra a professzor mondása jutott eszébe.

Az, hogy én tulajdonképpen egy jól szabott öltönyt viselhetek, és a könyvtáros Klára kisasszonyról ábrándozom, és nem hajléktalan vagyok az egyik nagyváros aluljárójában, annak az okos édesapám agyában lévő huszonkét fillér értékű jód az egyik elemi biztosítéka.

A hideg koszos aluljáró lehelete csapta meg gondolatait egy szédült pillanatra.

És vajon milyen elemi hiányosságok okozhatják azt, hogy az ember lélekben olyan halott legyen, hogy hajlandó legyen egy védtelen, magatehetetlen kis emberi lény életének a kioltására?

Nem folytathatta tovább gondolatai szövögetését, mert hirtelen megelevenedett a folyosó, és a hangszóróból egy hideg gépies női hang szólította a terembe a szanaszéjjel várakozó embereket.

Mintha mindnyájan szégyellték volna, hogy ide várnak.

Az imént még tanú, de inkább békebíró volt egy nevetségesnek tűnő, a szakzsargonban tyúkpernek nevezett tárgyaláson, most pedig hirtelen ülnök egy másikon.

Amikor egyszer a nagynénje kérdezte édesapjától, hogy hogyan lehet megszokni azt, hogy az ember nap, mint nap a világ erkölcsileg selejtes részével kerül kapcsolatba, arra, nevetve, csak egyszerűen azt szokta felelni:

- Ez is az élet része, akárcsak a születés vagy a meghalás. Meg különben is, ha mindenki becsületes lenne, egyszerűen éhen vesznénk.

Volt olyan nap, hogy 8 órakor az egyik teremben az édesapja képviselte a vádat egy gyermek-elhelyezési perben. Ugyanott, két órával később, a védelmet egy pedofíliával vádolt férfi ügyében, délután pedig a szomszéd teremben alperesként hallgatta meg őt a bíróság, foglalkozás körében elkövetett hanyagság vádjában, amikor egy hajdani ügyfele fogta perbe egy másik ügyvéd segítségével.

A következő nap reggelén pedig a vádat képviselte az ellen az ügyvéd ellen becsületsértés vétsége miatt, aki az előző nap a vádiratot olvasta a fejére.

Kész cirkusz az egész, mondta rá az édesanyja, hogy próbálja a dolog groteszk mivoltát tompítani. Akkor mindnyájan tudtak nevetni a megfogalmazáson, és sikerült lélekben a családnak pozitív érzelmi hozzáállást kialakítani, úgy hogy az eset nem borult rossz fátyolként a család hangulatára.

Persze a gyilkosság az más. Az nem cirkusz. Azt nem lehet korrigálni. Azt nem lehet jóvátenni. Nem lehet bagatellizálni, sem viccelődni rajta. Lehetetlen némi pénzbüntetéssel megváltani, vagy pedig idővel elfelejteni.

Abból a huncut mosolyból, amely a bíróság épületében a büfét elhagyó, kellemesen társalgó jogi tisztviselőkben virított, szokott még maradni a teremben is valami kollégális melegség. Most viszont ebből látszólag csak annyi maradt a levegőben, ami a fagyhatár alatt össze tudott sűrűsödni. Mintha nem is jogászok, írnokok, és ülnökök, bírók, ügyvédek ülnének a teremben, hanem mintha tizennégy szigorú inkvizítor nézne szembe egy eretnekkel, akinek a sorsa már nem kétséges, hiszen az itt ülők mindnyájan már megvetették és magukban elítélték. Mintha az itt ülők a civil életben mindnyájan nem is férjek, feleségek, testvérek, pedagógusok, édesapák és édesanyák, barátok, partnerek, kollégák lennének, hanem a középkor legkönyörtelenebb inkvizítorai.

A vádlottat is bevezették. Két alacsony, kövérkés, vagy inkább hájas női foglár vezette be.

Micsoda éles kontraszt, és micsoda esztétikai ellentmondás! A törvény és igazság képviseletében a két csúnya dromedár női smasszer, a bűnös pedig egy tündéri, törékeny, vagy inkább összetört fiatal lány.

A teremben ülők közül szinte senki sem nézett rájuk, amikor bevonultak. Nem keresték sem egymás, sem a bejövők tekintetét. Mintha nem is ő miatta lennénk itt.

A vádlott sem nézett senkire. Nyugodtan, egyenes háttal ült, és maga elé meredten nézett a semmibe, amíg a bíróság ellenőrizte, jegyzőkönyvbe vette és rögzítette az összes körülményt, a bemutatott dokumentumokat, és a jelenlévők adatait.

Joel fürkésző szeme felfedezte, hogy egyedül az idős ügyész mustrálta alaposan sok dioptriás szemüvege fölött jogi ellenfelét. Ja persze, agglegény a kis öreg, futott végig a gondolat Joel agyán. Lehet, hogy akkor látott utoljára ilyen fiatal csinos nőt közelről, amikor az egyetemen megbotlottak benne a lányok a folyosón.

Olybá tűnt, mintha Hófehérkét, vagy inkább a Jégbirodalom karcsú, törékeny uralkodóját: a Hókirálynőt vezette volna két csúnya kis gnóm a vesztőhelyre.

A vádlott egy sötétbarna, göndör hajú, igen fiatal nő volt. Első ízben volt látható egészen közelről. A korát nehezen lehetett megbecsülni, mert kemény, fagyos arca miatt idősebbnek látszott, mint amit a születési dátuma alapján kikövetkeztethettünk. Szinte még gyerek, gondolta Joel, és első ízben kezdett valami részvétfélét érezni iránta.

A következő hosszú percekben az ügyész vette át a szót. Ismertette a vádat, előtárta a bizonyítékokat, felolvasta a tanúvallomásokat. Elmondta, hogy a gyermeket az anyja karjában találták, aki olyan erővel szorította magához, hogy a vádlott édesanyja és a szomszédasszony sem tudták egyesült erővel lefejteni róla. A gyermek halálát fulladás okozta, amely kifejezetten durva fizikai bántalmazás következménye volt. Az ügyész tudatta a hallgatósággal, hogy a vádlott egy ízben elismerte, hogy felelősnek érzi magát gyermeke haláláért. Kifejezetten nehezményezte, hogy a vádlott több, az eset körülményeit tisztázható tényt is elhallgat. Többek között, hogy ki volt gyermekének az édesapja, vagy feltételezhető apjai, és hogy nem derült ki, hogy pontosan hol tartózkodott a halál bekövetkezte körüli időben.

Hangja hideg, monoton gépiességgel töltötte be a termet. Olyan volt, mint a régi pártértekezletek unalmas, negyedéves beszámolói. Csak azon akár el is lehetett volna szunyókálni, de itt most az éterben érezhető fagyos légkör ébren tartó, szinte tapintható hidege miatt, ez nem volt lehetséges.

Magamon kellett volna hagynom a kabátomat, sóhajtott Joel. Iszonyúan hűvös van itt. Körbenézett, és látta, hogy a többiek öltözet dolgában mind előrelátóbbak voltak nála, és rajta kívül csak szerencsétlen vádlott ült még a két, vízilóra emlékeztető smasszernő között egy pókháló-vékony, otthonkaszerű kék ruhában.

E miatt lett talán elnevezve Kéktündérnek?

A vékony ruha látványára vagy gondolatára ismét végigfutott a hátán a hideg. Megborzongott.

A keresztény testvéri közösségben, amelyiknek hivatalosan már nemcsak a vezetője, de szakmailag is megbecsült tagja volt, amióta ilyesféle főiskolát is végzett, minden hívő lelkipásztor kollégája azzal a meggyőződéssel éli mindennapjait, hogy Isten, mint valami hatalmas hadvezér küldi őket, katonáit, a lelkészeket szerte a világba, hogy a szeretet, a törődés, és a megbocsátás különleges, mindennél csodálatosabb üzenetét közvetítsék, és új meg új területeket hódítsanak meg az emberi szívekben.

Joel, nem volt kifejezetten hívő, és csak hogy választott hivatását könnyebben gyakorolhassa, hagyta, hogy kinevezzék egy lelkésznövendékekből álló csapat vezetőjévé.

Most azon törte a fejét, hogy őszintén hívő pályatársai milyen küldetéstudattal ülnének a helyében? Mit tennének vajon az ő helyében, és hogyan látnák hívő szemmel azt, ami körülöttük történik?

Számára különösen nehéz lett volna úgy hinni, ahogyan azt kollégái teszik. Az, ami számukra spirituális, természetfelettinek tűnő érzék volt, az számára egy következetes, tudományos alapon átlátható, szervezett logikai működés. Amit lehet tudni, vagy nem tudni, érteni, vagy nem érteni, de hinni, hogyan is lehetne?

Az egyik prédikációt egyszer végighallgatta, melyben arról próbálta egyik beosztottja győzködni a többieket és az egyéb hallgatóságot, hogy az Isten, akit szolgálnak, rejtőzködő Isten, s csak a hit, ami közelebb viheti őket hozzá. S mindig csak annyira mutatja meg magát híveinek, hogy a korábbi kételyek óceánja csak egy cseppel legyen kevesebb minden végigharcolt csatájuk után, mint ami előtte volt

. Az ügyész abbahagyta a beszédét, és a bírónő vette át tőle a szót.

- Vádlott, megértette az elhangzottakat?

A vádlott lassan felállt, és töretlen tiszta csengéssel felelt: - Megértettem bírónő!

- Kíván-e a felolvasott tanú-vallomásokkal kapcsolatban az itt jelenlevő tanúknak kérdéseket feltenni?

- Nem kívánok, bírónő!

Joel-nek feltűnt, hogy ez a szinte még csitrinek számító lány milyen szépen, tisztán és határozott hangsúllyal válaszolt. Kortársnői ebben az életstádiumban többnyire vihorásznak, hadarnak, elharapják a szavak végét, általában rossz helyre teszik a hangsúlyt, vagy egyszerűen csak zavarban vannak, amikor érettebb emberek megszólítják őket.

De honnan ebben a szerencsétlenben ez a fagyos nyugalom, ez a hatalmas, érett nőket is megszégyenítő tiszta lelkierő? Most, hogy a vádlott felállt, alaposabban szemügyre vehette. Vékony, csinos, fiatal nőt látott, akinek az arca falfehér. Takarékosak, szinte már fagyosak voltak a mozdulatai, tekintete pedig üveges, mint aki félig ébren van, félig álmodik. A karja csupa libabőr, a lábai pedig mintha mázsányi súlyt hordoznának, egyfolytában remegnek. Soha ilyen fakó, elgyötört arcot nem látott még. Csak a hangja volt mérhetetlen önuralomról árulkodó, belenyugvóan tiszta, határozott, mégis nőiesen szép.

Ezzel a határozott hanggal lehetne akár ő is bíró - gondolta Joel, ha kettejük hangja között nem volna az a tempóbeli különbség, ami a bírónő néhány hónapos rutinja miatt a beszédstílusát hadaróssá tette. Ez a szerencsétlen lány pedig a szörnyű vád súlya alatt is szépen megtartotta ütemes tempóját. Fonetikai demonstrációnak is jó lett volna a főiskolán - tűnődött el egy pillanatra Joel.

Aztán azon töprengett, hogy hol látta már ezt az arcot azelőtt? Biztosan látta már, hiszen arcot soha nem szokott elfelejteni. Ezért ébredt most benne ez a dezsavű-szerű érzés? Úgy rémlett, hogy nem is olyan rég, talán néhány hónapja a Gesztenyés kávézónál, vagy a mellette lévő parkban látta, amint a szállingózó hópelyhek között várt valakire. Megpróbálta a maga előtt látott arcot elképzelni, megfosztva az elgyötörtségtől, de most nem nagyon ment neki.

Halványan felrémlett, hogy egyszer mintha az aranyifjú Máthé fiúval is látta volna ugyanott beszélni, Az Adonisz külsejű, magas, csinos férfival, aki minden valamirevaló lánynak e kisvárosban megpróbálta már elcsavarni a fejét. Az apja jólmenő vállalkozó, ennek révén a fia jó partinak számított a lányok körében, így hát bizonnyal tapadtak rá a legyek és pillangók is egyaránt. Hát persze, a Máthé fiú! Vajon mi dolga lehetett ezzel a szomorú arcú, hozzá képest gyerekkorú, szegény sorból származó, egyszerűnek tűnő lánnyal?

Ha pedig úgy van, ahogy látszik, akkor a vádlott vajon melyik csoportba tartozik, a legyek vagy a pillangók közé?

Milyen érdekes, de úgy rémlik, mintha a menő Máthé fiút újabban a bírónővel is látta volna néhányszor randizgatni. Biztos rémeket látok - gondolta Joel -, de ha ez nem így van, miért erősödik egyre jobban bennem ez a dezsavű-szerű érzés.

Persze az is eszébe jutott, hogy alig egy hónapja beszélt náluk apja vendégeként azzal a tanárnővel, aki a mellette lévő széken ülnököl. Arról társalogtak, hogy ő ismeri jól ezt a lányt. Helyettesítő pedagógusként alsós korában tanította is, és milyen nehéz elhinni, hogy gyilkosságot követett volna el, hiszen mindig szófogadó, tisztelettudó, a szabályokat elfogadó kislányként emlékezett rá ő is, és valamennyi kollégája. Ettől támadt volna benne ez a lelket bizsergető, ismerős érzés?

Vagy úgy tűnik, hogy mégiscsak Szabolcsnak lesz igaza, és az ő rejtőzködő Istenük végre nekem is leteríti a kártyákat, de úgy, hogy csak én tudhassam, hogy pont ő keverte nekem a lapokat ehhez a pasziánszhoz?

Biztosan sok dél-amerikai szappanoperát néztem mostanában - rázta meg fejét Joel -, azért születnek bennem ezek a sablonos dramaturgiával megírt asszociációk.

Hoppá, újabb felismerés ötlött az eszébe. Alig egy hete, egy napon voltak látogatóban apjánál, a fiatal Máthé, utána röviddel az apja, majd alig egy órán belül Rhédey a tisztiorvos. Máskor egy hét alatt sem szokott náluk ennyi látogató megfordulni, főleg mióta apja a törvénykezéstől hivatalosan visszavonult. Mintha valami számára ismeretlen túlvilági erő keverte volna a kártyákat ehhez a játszmához, és terítette volna ki eléje ezt a leosztást, amelynek szinte majdnem minden lapja a közeli múltból ismerős. Vagy megint csak a véletlen játéka lenne, és ennek az újonnan újra, és újra feltörő, dezsavű érzésnek nem lenne semmi valóságos alapja?

Miért érzem úgy, hogy négy ászt is lehetetlen kihúzni egyszerre véletlenül a talonból?

Ide pedig nyolcat tett volna a véletlen egy leosztásba?

- Mielőtt a bíróság visszavonul, kíván-e jogával élni, és mentségére valamit felhozni? - kérdezte a bírónő a szokásos, kissé pattogósan hadarós stílusában.

A vádlott újra tisztán, belenyugvóan válaszolt:

- Nem kívánok e jogommal élni, bírónő! Mentegetni sem akarom magamat, mert amit tettem vagy elmulasztottam, arra nincs semmilyen mentségem!

A hangot annyi fájdalom, elszántság és reménytelenség töltötte el, amennyit a vén Hitchcock sem tudott volna egy kriptából elővarázsolni.

Ekkor a törpe kis ügyész hajolt oda a bírónőhöz, és valamit súgott neki egy ügyrendi hiányosságról.

A bírónő, egy pillanatra úgy látszik zavarba jött, mert elkezdte a száját idegesen csücsörítve mozgatni, mint aki nem tudja eldönteni, hogy magánhangzóval vagy mássalhangzóval folytassa-e a mondandóját, de aztán ezt leplezendő, annál nagyobb vehemenciával fordult a jobb keze felől ülő Joel nevű ülnökhöz.

- Joel White Incence, ön itt első ízben ülnököl! A bíróság ügyrendje lehetőséget biztosít minden ülnöknek, hogy a tárgyalás egy bizonyos szakaszában a tanúknak, a vádlottnak, az ügyésznek kérdéseket tegyenek fel, ha már ismertetésre kerülnek a vádirat alapjának dokumentumai. Ha van ügyrendi kérésük és az esettel kapcsolatban meglátásuk, véleményük, a tanú-vallomásokkal kapcsolatos észrevételük, hozzáfűzésük, azt a bíróság elé terjeszthessék. Mivel a többi ülnök az előzőek során már élt ilyen lehetőséggel, most kötelességem megkérdezni, hogy kíván-e mondani vagy kérdezni valamit, ami fontos lehet és kapcsolatba hozható az imént elhangzottakkal?

Erre ügyrendileg igazából nem most kellett volna sort keríteni, hanem még a vádlott utolsó szó jogának kihirdetése előtt, vagyis néhány perccel ezelőtt, de a bírónő elnézés kért, és hát pillanatnyi zavara érthetőnek látszott. A bírósági gyakorlatban ugyanis nem nagyon szokott előfordulni, hogy a tárgyalás végső szakaszában cserélődjön le egy ülnök.

- Kíván-e valamit mondani, ülnök úr? - kérdezte a bírónő és idegesen az órájára nézett. Értsen belőle, aki akar.

Megint ez a dezsavű-érzés. A bírónő karján az a gyönyörű ékszeróra. Biztos láttam már ugyanilyet valahol. Mintha pontosan ilyet szeretett volna venni édesapám, édesanyámnak harmincadik házassági évfordulójukra. Mit is mondott az ékszerész úr, miért nem eladó és ki tetette félre?

Joel előredőlt, mint amikor valaki egy rossz álomból ébred és egyszeriben rádöbbent arra, hogy milyen egy furcsa kelepcébe csöppent. Az imént említett fenevad úgy látszik nem éri be azzal, hogy egy levegőt szívjon vele. Most kihívja, és szemtől szemben akar megmérkőzni vele, de úgy hogy Joel nevű ellenfelének, csak tiszta lelkiismerete, finom ösztönei, és megalapozatlannak tűnő sejtései vannak arról a sakkjátszmáról, amelynek teljes háttere és szabályai is nagyrészt mindvégig elrejtve fognak maradni. Micsoda erővel tört utat benne a felismerés, s világosodott meg számára, hogy Justicia szeme miért is van mindig bekötve.

Hej, nagy kereszt harmincévesen együtt a józan ítélőképesség és a tiszta lelkiismeret!

Több éves gyakorlata volt viszont az emberek megítélésében, a jellembeli hibák, fogyatékosságok felfedezésében, az emberi karakterek, stílusok kategorizálásában. Ha nem lett volna képessége arra, hogy ezt a tulajdonságát időnként tetszőlegesen kikapcsolja, hogy mint valami nagyon sötét napszemüveget, ha kell, alkalmanként maga elé tegye, valószínűleg képtelen lett volna arra, hogy egy romlott világban nap, mint nap élje a közönséges, szürke, hétköznapinak látszó emberek életét. Színlelve a hibákba belenyugvó, opportunista kispolgárok jellemét.

Nem tudni, hogy ez a fagyos embertelen légkör, a keresztény testvérek hite és szeretete iránt érzett tisztelete és megbecsülése, vagy csak egyszerűen saját lelkiismeretének feltörekvő hangjai, szólamai tépték-e le szeméről a kényelmes jólét, és a szürke emberek megbecsülése és tisztelete iránti vágyát. De tény, hogy szinte egy szempillantás alatt másként kezdte látni a körülötte történő eseményeket, más színben látta az embereket, a dolgokat, a világot, és ebben a pillanatban önmagát is más szerepben látta. Mint aki leejti magáról a napszemüvegét, és rádöbben arra, hogy a világ, ha akarjuk, talán nem is annyira kusza és sötét. Egy pillanatra eszébe ötlött az egyik ikonon lévő bibliai kép, amikor az emberért szószóló Jézus, a világ megváltója a mennyei templomban bemutatja az emberiségért a közbenjáró áldozatát, és kivezeti a világ által megtépázott, megvetett, megszaggatott népét ez elsötétült, romlott forgatagból, hogy egy új, tisztább életre hívja elő.

Régebben elnézően mosolygott kollégái ezzel kapcsolatos meggyőződésén, és viccesen, szinte ironikusan szokta mondogatni nekik:

- Jó, jó, de ha Jézus a bűnösökért jár közbe, akkor ki fog szót emelni az ártatlanokért?

Most ebben a pillanatban büszkeséggel eltöltődve úgy érezte, hogy ő is része annak a nemes testületnek, amelyiknek tagjai jól ismervén materialista színezetű meggyőződését, mássága ellenére mégis maguk közül valóként bántak vele, és főnök, ide főnök oda, testvérükként szerették.

A laktanyában tegnap délben készültek el a kis kápolna külső vakolat javításával és festésével. Beosztottjai úgy gondolták, hogy a templomokhoz hasonlóan valami felirattal kellene díszíteni a bejárati ajtó feletti homlokzatot. Minden frissen plántált tábori lelkész valami mást szeretett volna az ajtó fölé írni. Általában mindnyájan valamilyen bibliai idézetet. Joelre bízták, hogy döntőbíró legyen a kiválasztásban.

Az egyikőjük azt szerette volna, ha a bejárat felett az: "Erős vár a mi Istenünk", felirat szerepelne. Egy másik fiú tömörebben fogalmazott volna, és a: "Jézus vár rád" feliratot javasolta. A harmadik a "Hit, Remény, Szeretet" hármasát tartotta legfontosabbnak.

Joel úgy vélte, úgy lesz a leghelyesebb, hogy mindenki felírja a javaslatát a többivel együtt egy cédulára, és ír mindenki a javaslatok mellé egy számot nagyság szerint, hogy melyiket milyen sorrendben javasolja. Öt ponttal jelezze a sajátját, néggyel azt, amelyiket a többieké közül a magukra legjellemzőbbnek tartja, hárommal a következőt, és így tovább, a hatodikig. Amelyik idézet az összesítésben a legmagasabb pontszámot kapja, az a felirat díszítse a kápolnát örök időkön át.

A többiek erre az ő kezébe is nyomtak egy ceruzát, és megkérdezték, hogy mi lenne az ő javaslata. A többiek unszolására végül is beadta a derekát, és egy ősrégi indián mondást vésett a papírra. "Csak az JÓ, ami mindenkinek JÓ". A papírlapot visszaadta a többieknek, és a dolgára sietett. Estefelé a civil szolgálatosokkal együtt Joel is elhagyni készült a laktanyát, de kíváncsiságtól indíttatva egy kis kitérőt tett a kápolna felé. Egy fél karéj vonallal már ki volt jelölve a felirat vonalának íve, és valamennyi betűjének a pontos helye. Az első betű már fel volt festve a feliratból.

Mint egy mindenkire mosolygó arc szája üdvözölte a huszonnégy kis téglalap első tagjaként egy nagy C betű. Hát ennyire nagyra becsülte és tisztelte őt valamennyi kollégája.

Joel, mint egy lárva, aki a környezetébe beleolvadtan élt egy ideig, hirtelen levetve terepszín ruháját színes pillangóként kezdett verdesni szárnyaival, hogy melegséget és valami színt legyezzen a körülötte lévő jeges légkörbe.

Megköszörülte a torkát, majd újra megigazította elegáns nyakkendőjét.

- Tisztelt bíróság! Mindenkihez lenne néhány szavam, de engedélyt szeretnék kérni, hogy bár ülnök vagyok, felállhassak, és mindenkinek a közvetlen közelében tegyem fel a kérdéseimet. Az a helyzet, hogy egy kissé meg vagyok fázva, és rekedtes hangommal nehezen tudnám átfogni ezt a hideg termet, na meg egy kissé rövidlátó vagyok, és szeretném látni azt, akihez beszélek!

A bírónő, úgy látszik, megérezte, hogy a műsornak egyhamar így nem lesz vége, ezért megpróbált határozottan tiltakozni a szokásos eljárási formáció megváltoztatása ellen.

Ekkor mintha Tudor, a törpe lépett volna elő a Hófehérke című meséből. Az ügyész úr szólalt meg, és tisztétől szokatlan módon indítványozta, hogy amennyiben az érintetteknek nincs ellenvetése, úgy teljesítsék a kérését.

A bírónő egy kissé türelmetlenül fészkelődött a helyén, de azért megkérdezte, hogy van e valakinek kifogása az ülnök úr kérése ellen. Miután megkapta Joel az engedélyt, két hangos térdroppanás közepette felállt, megmozgatta elgémberedett tagjait, és egy bocsánatkérő mosoly közepette, ezzel kezdte a mondandóját:

- Remélem tisztelt bíróság, hogy azért, mert ülnökből áll-nokká változtam át, azért senki sem fog álnoknak tartani a mondandóm és a kérdéseim miatt!

A szóviccen néhányan hangosan elmosolyodtak, és most történt meg az elmúlt órában, hogy valami megtörte a körülöttük jéggé fagyott levegőt.

Közben Joel egy jó sakkjátékoshoz hasonlóan egy-tekintettel átfogta a termet, és memóriájába betonozta a hallgatóság valamennyi tagjának arckifejezését.

Szakértő szeme azonnal kiszűrte a hallgatók közül, hogy kinek vannak csonttá merevedett érzelmi állapotai, kik azok, akik érzelmileg befolyásolhatók, és hangulatilag vezethetők, vagyis kik azok, akik a tények értékelését tekintve kellően tárgyilagosak lehetnek, és kik azok, akiknek már régóta vaskos előítéletei vannak.

A bírónő a plafont nézte egy hosszú-hosszú pillanatig, és most már biztos volt abban, hogy le fogja késni a polgármesteréknél az ünnepi ebédet.

Közben Joel leballagott a lépcsőfoknyi emelvényről, és először a vádlottat vette szemügyre. Oda is lépett hozzá, mintha csak az udvarlója volna, és bensőséges beszélgetést szeretne kezdeményezni, megkérdezte:

- Mondja kisasszony, nem fázik ilyen vékony ruhában, ebben a nyirkos teremben? A kérdést néhányan nagyon viccesnek találták, amíg az egyik újságíró, aki valószínűleg szintén hűvösnek találta a tárgyalótermet, szó nélkül fel nem vette magára a pulóverét.

Az ügyésznek nem volt ugyan tiszte a dolog, mégis intett a teremszolgának, hogy kerítsen valahonnan egy felöltőt. A vádlott viszont ekkor még mindig nem felelt a kérdésre. Avatott szemlélő vette csak észre azt a szinte alig látszó, bólintásszerű mozdulatot, amellyel válaszát akarva vagy tudattalanul kifejezte.

Joel-ben újabb fogós kérdés fogalmazódott meg. Most miért nem felel olyan szépen, tisztán és érthetően, mint ha arról kérdezik, hogy bűnös-e vagy ártatlan, és miért jön zavarba, ha valaki kedves és figyelmes próbál lenni hozzá?

Nem lehetett volna a férfi az emberi lélek avatott szakértője, ha nem tudott volna szinte azonnal megfelelni önmagának erre a kérdésre. Ez a szerencsétlen lány egész eddigi életében csak kemény hangnemhez és szigorú katonás bánásmódhoz volt hozzászokva. A figyelmességet nem tudta tolerálni, mint ahogyan az önzetlen törődés megtapasztalásai is bizonnyal hiányoztak gyermekkori élményei közül.

Majd egy újabb kép kezdett felderengeni benne. Valamikor sok évvel ezelőtt, népszámlálási biztosként járta a házakat. Akkor bizony az ő otthonukban is megfordult. Haloványan emlékezett a kislány göndör fürtjeire, a szoba távoli sarkába húzódó, a négerbabáját magához szorító, ijedt szemű kis manócskára. Mintha akkor, kislányként is ugyanilyen kék anyagból készült, egyszerű ruhát viselt volna. Aztán visszaemlékezett a kislány anyjára is, aki egy katonatiszt özvegye volt, ki férje halála után csekély vagyona mellé annak katonás viselkedését, és parancsnoki mentalitását is megörökölte.

A bírónő mintha csak most térne magához az iménti kérdés kapcsán született meglepetéséből: - Tisztelt ülnök úr, megkérem, hogy kérdései a továbbiakban szorítkozzanak a per tárgyának konkrétumai köré! Joel mintha álmában felelt volna: - Tisztelt bíróság, ha a vádlottnak vacog a foga a hidegtől, nem fogom érteni a kérdéseimre adott válaszokat.

A jelenlévők közül néhányan halkan felnevettek, majd tüntetőleg azok közül is sokan felvették a kabátjukat, akik egyébként melegen öltöztek. Nem akarta, hogy tréfa kerekedjen a helyzetből, ezért hirtelen odafordult a gyorsíró kisasszonyhoz.

- Mondja kisasszony, felolvasná a jegyzeteiből, hogy mit is válaszolt a vádlott az imént feltett kérdésre? A bírónő sértődötten szakította félbe az ülnököt: - Ülnök úr az én tisztem, hogy az eljárás törvényességére, a méltányosságra, és a gyakorlati keretekre ügyeljek, ezért megkérem, hogy a továbbiakban az írnokot ne zaklassa feleslegesen ilyen kérdésekkel!

Az írnok, talán mert tetszett neki a férfi, szolgálatkészen sietett válaszolni a kérdésre.

- Még semmit sem felelt, ülnök úr. - Bírónő kérem, a következő két kérdésem önhöz szól. Az első kérdésem, hogy összefoglalná-e egyetlen mondatban az itt megjelentek kedvéért, hogy mi a bíróság feladata az eljárás során?

A bírónő, hogy hivatalosnak látsszon és végre megcsillogtathassa kemény, határozott fonetikai tudását, mint egy öntudatos hercegnő, azon nyomban visszaperelve felelt: - Az itt egybegyűltek kedvéért nem, mert azt gondolom, hogy azzal mindnyájan tisztában vannak, de az ön kedvéért, ha kívánja, elmondom.

A bíróság feladata, tisztelt ülnök úr, hogy maradéktalanul feltárja a per tárgyával kapcsolatos valamennyi lényeges körülményt, amely az esettel, annak megértésével okozati összefüggésbe hozható, biztosítsa az eljárás jogi, személyi és tárgyi feltételeit, az eljárást lefolytassa, és a hatályos törvényekkel összhangban ítéletet hozzon. Tehát kedves ülnök úr, az hogy a vádlott fázik-e, nem tartozik a bűnesettel kapcsolatban a lényeges körülmények közé!

A bírónő itt egy zuhanó hangsúllyal elharapta a mondat végét. Talán együttérzése szólalt meg benne, nem tudni, de azt hiszem, rájött: ha a vádlott a vacogó foga miatt nem tud felelni a feltett kérdésre, akkor bizony a bíróság követett el mulasztást az ideális körülmények biztosítása tekintetében, és amelynek itt most ő az első számú képviselője, de az is lehet, hogy rádöbbent, hogy megint gyorsabban járt a nyelve, mint ahogyan az esze fogaskereke forgott.

Az elharapott mondatvéget csak hárman értékelték helyesen. Joel, az állnok, aki mikor felfedezte, jelentőségteljesen, már-már kis híján diadalittasan nézett a bírónőre. Az öreg ügyész volt a másik, aki ezalatt csak huncutul mosolygott a bajusza alatt. A bírónő is ráébredt, hogy bizony tudatosan csapdába csalták, és mielőtt összecsattannának a csapda vasfogai, gyorsan ki akart menekülni belőle, és hirtelen egy elterelő mozdulattal megkérdezte, hogy mi lenne a másik kérdés. Nem vette észre, hogy Joel immár valamennyi jelenlévő szánalmát és rokonszenvét megszerezte a vádlott számára, és a bírónő ezen kijelentése következtében hosszú időre egyedül maradt inkvizítor valamennyiük közül.

Joel a lélekbúvár számára pedig teljesen világos lett immár, hogy honnan, ki felől árad be ebbe a terembe ez a minden lelket csonttá merevíteni akaró hűvösség.

Nem ment a meglőtt vad után. Hagyta, hogy menekülőre fogja a dolgot, és tisztes távolságból méregesse ezentúl, de most már illőbb tisztelettel. Elvégre az agyafúrt Ferdinand White Incence ivadéka áll most előtte, akinek apját legendák övezték a hivatásában. De itt most nagyobb volt a tét, mint hiúsági kérdések.

Egyre erősebb lett a férfiban a meggyőződés, hogy ez a lány nem gyilkos. Azt nem sejthette pontosan, hogy milyen szerepe volt csecsemőjének halálában, de hogy szándékos emberölés, ahogyan az a vádiratban áll, azt lélektani alapon szemlélve teljességgel valószínűtlennek látta. Vajon egy csecsemőgyilkos anya miért szorongatná még órahosszáig halott gyermekét, ha nem azért, mert nagyon szerette, s tisztában lévén azzal, hogy örökre elveszítette, mi más lehetne cselekedetének indítéka, mint a feldolgozhatatlan fájdalom. Aki pedig így szeret, miért ártott volna gyermekének?

Az átlagon felüli empátiával rendelkező, éles szemű, és jó eszű fiatalember számára világos volt, hogy ilyen esetben megalapozottan ez a vád szóba sem jöhet. A gyilkosság tényére - ahogyan az előzetesen elhadart ismertetőkből kibogarászhatta - egyébként is csak közvetett bizonyítékok utalnak.

A legnagyobb problémát Joel, mint egy félig laikus, abban látta, hogy a vádlott nem tárt fel őszintén minden tényt és körülményt, ami az ügyész számára érthetővé tette volna valamennyi történésmozzanat mozgatórugóinak megértését. Ennek hiányában, mint általában mindenkit, aki ködösít, nem szoktak bizalommal, és segítőkészséggel jutalmazni. A hatóság, mint azt bárki megtapasztalhatja, egy olyan ragadozó, amely arra vicsorgat a legerősebben, aki a legkövérebb koncot rejtegeti. De hogy mi állhat az ügy tényleges hátterében, és mik lehettek a tettek, a vallomások és elhallgatások indítékai, azt úgy látszik az érintetteknek sikerült ügyesen eltitkolnia. De mit is tehetne itt és most ezért a szerencsétlen lányért, akinek az ártatlanságában, legalább a szándékosság tényét tekintve, immár egészen bizonyos volt.

A vádirat sugallata szerint a csecsemőt elemésztő nő a szegénység, a felelősségtudat és a gyermekkel járó kötelezettségek elől való menekülési kényszere miatt szabadult meg ilyen aljas módon gyermekétől.

A kirakós játék elemei közül jónéhányan itt hevertek az asztalon. De hogyan illenek egymással össze? Látszólag mintha valaki a háttérben keverte volna a kártyát, és tetszése vagy valamilyen furcsa szisztéma szerint osztotta volna le kifejezetten ő eléje a lapokat. Mind csupa jól ismert figurásat, s most, mint egy kíváncsi kártyajátékos várná, hogy az állatkísérletében szereplő Joel, hogy s mint kezd neki ennek a pasziánsznak. Ha a vád bizonyítást nyerne, úgy biztosan sokévi börtön várna rá. Sajnos a jelek, vagyis a tanúvallomások és a közvetett bizonyítékok szerint a vád látszólag akár meg is állhatja a helyét. Főként akkor, ha mindenki azt látja belőle, amit többségben mások is láttatni szeretnének.

Úgy döntött, hazardírozni és jobb híján blöffölni fog. Nem egy kifejezetten lélekdoktorhoz illő eljárás, de ha rossz lapod van, csak így lehet nyerni, szokta mondogatni a Fülig Jimmy-s vigyorú öreg Samu, nagynénjének a férje, aki jogászberkekben híres kártyásnak számított, és szinte soha, vagyis még gyengébb lappal sem játszott vesztésre.

- A második kérdésem, bíró nő, hogy miért nincs jelen a vádlottnak a védőügyvédje a tárgyaláson?

A bírónő szinte felháborodott a kérdésen. - Tisztelt ülnök úr! Az ügyiratok ismertetése során felolvasásra került többek közt az a tény is, hogy a vádlott jogilag nagykorú, és a vádlott nem kért kirendelt védőügyvédet, még előzetesen is csak egyetlenegy esetben volt hajlandó jogi tanácsadóval beszélni. A jog hatályban lévő megfogalmazása szerint, ennek következtében a vádlott kénytelen önmaga a védekezését lefolytatni.

Joel hazardírozott.

- Meggyőződésem, tisztelt bíróság, hogy ez a körülmény nem hangzott el előttem a per bevezető ismertetésében.

Magabiztosan füllentett, mint egy Adonisz, és bár egészen bizonyos nem volt abban, amit mondott, abban száz százalékig biztos volt, hogy képtelenség lesz majd visszaellenőrizni.

A tárgyalás bevezetésében csak az új ülnök kedvéért az összes valaha elhangzott tanúvallomást, és körülményt rakétasebességgel ismertették. Az írnok bizonnyal képtelen volt lejegyezni valamennyit. Egyébként is a precíz fiatalembert nagyon zavarta az eljárás tempójával összefüggésbe hozható hebehurgya felületesség, ezért úgy döntött, mindenbe beleköt, amibe az elemi logika szabályai szerint bele lehet, így talán sikerül az eljárás komolyságát és alaposságát kétségbe vonni. Egyelőre beérte ennyivel, vagyis amíg újabb támadható felületet nem talál.

A bírónő zavarában a gyorsíró kisasszony felé fordult.

- Olvassa vissza, kérem, szó szerint, a mai jegyzőkönyv azon szakaszát, amelyben ez a körülmény elhangzott! - adta ki az utasítást keményen a bírónő. Most az írnok jött kissé zavarba.

- Tisztelt bírónő, a jegyzőkönyv bevezető szakaszában, a jogi gyakorlatban szokásos gyorsírási jelekkel jegyzeteltem, amely egy írásjelbe sűrítve azt jelenti, hogy újra fel kell majd vezetnem azokat az adatokat, amelyek az előző tárgyalásokon is elhangzottak. A mai alkalommal olyan gyors ütemben haladtunk végig a vádirat és a per körülményeinek egyes pontjain, hogy nem tudtam volna mindent szó szerint lejegyezni, és mivel a szokásosnál néhány perccel korábban végződött az ismertetés, ezért nem tartom kizártnak, hogy néhány lényeges momentum ismertetése kimaradhatott a felolvasásból, mert az erre utaló jelet sem találom a gyorsírásomban sehol. Ha ez a mondat benne lett volna a bevezetőben, arra a jegyzetemben egy kis pipaszerű vonal utalna, amely azt jelezné, hogy az illető mondat valamilyen jogilag hiteles formában elhangzott. Betű szerint ilyen mondat egyetlen egy se lenne lejegyezve az írnokok jegyzeteiben, amely a később megszerkesztett jegyzőkönyvekbe belekerül.

A bírónő rájött, hogy megint csapdába csalták, és kiderült az apró részletekben való tájékozatlansága. Persze abban a városban, ahol diplomát szerzett, a jegyzőkönyvírók már mind magnetofonra rögzítették a jogi esetek hanganyagait, és abból vagy annak a segítségével készültek a hatályos jegyzőkönyvek.

Most az ügyész szólalt meg: - Szeretném, ha jegyzőkönyvbe lenne véve, hogy egy lényeges momentum ismertetése maradt ki a mai bevezetőből, és hogy erre az egyik ülnök figyelmeztetett! A bírónő, ha nem lenne a fajtájának az egyik legkeményebb és lelkileg legedzettebb képviselője most tajtékzott volna a dühtől. Már a harmadik hiányosság, ami az ő tárgyalásán előfordul, és ráadásul jegyzőkönyvbe is kerül. Persze tudta, hogy ez az öreg személyes bosszúja, ami kifejezetten őneki szól, a jogi egyetemről nemrég kikerült, színjelessel végzett, évfolyamelső diáknak, aki idekerülte után minden álmosnak tűnő kollégájának és újdonsült párt-funkcionáris protektorának is meg akarta mutatni, hogy merre lakik a Justicia kisasszony, és milyen ruhát visel akkor, ha szigorú.

Az ügyész mintha a mindenségre kiterjedő Ezoterika professzora lenne, elégedetten fedezte fel, hogy a bírónő egyre idegesebben forgatja a tollat az ujjai között. Az öreget nagyon sokszor rendreutasította, ügyészi hatáskörének túllépése vagy jogkörének megsértése miatt. Persze azt még ez a fiatal idealista nő nem méltányolta, hogy a jogi gépezet minden egyes posztjain élő, hús-vér emberek állnak vagy éppen ülnek. Nem mindig látta be, hogy a vádlott nem mindig bűnös, a vádló pedig nem mindig ártatlan. Nehezen akarta tudomásul venni, hogy az ügyésznek nem az a feladata, hogy a vádlottat mindenáron megpróbálja elítélni, hanem hogy valamennyi fontos adat és körülmény, ami az eset megismeréséhez és megértéséhez szükséges, felszínre kerüljön, s az igazság, már ha létezik egyáltalán ilyen, kiderüljön.

(A kis öreg bizonyosan beérte volna a tények kissé alaposabb ismeretével is.) Most, íme! Itt van túlbuzgóságának az eredménye! A bírónő hogy zavarából kimásszon, újra magához ragadta a kezdeményezést. - Van-e egyéb kérdése, és kíván-e ezen kívül az esethez hozzáfűzni egyebet, ülnök úr? - Igen, bírónő kérem! Szeretnék a vádlott helyett az utolsó szó jogán védőbeszédet tartani! A bíróság feje nem akart hinni a fülének.

- Ülnök úr, önt hivatala nem hatalmazza fel arra, hogy védőbeszédet mondjon! A védelem, és az ülnök hivatalai között jogi értelemben véve összeférhetetlenség van, ezért erre, mint bíró nem adhatok engedélyt!

A golyóstoll, mint egy ideges motolla úgy forgott a bírónő kezében. Ekkor az ügyész kért szót. - Tisztelt bírónő! Felhívom a figyelmét arra, hogy sem erkölcsi, sem jogi értelemben sem az ön engedélye kell ahhoz, hogy az ülnök úr a vádlott lehetőségével éljen. Mivel a védőbeszéd megtartását az ülnök úr indítványozta, és ha mondanivalója összefüggésben van meglátásával, hivatalával és szakképesítésével, egyébiránt pedig mivel pedig kisvárosunk köztiszteletben álló polgára, ezért javaslom és kérem, hogy ha a vádlott beleegyezik, hogy helyette a jogával éljenek, engedélyezze e szokatlan beszéd megtartását!

A fiatal, tapasztalatlan bírónő itt elbizonytalanodott. Még a toll is megállt egy pillanatra a kezében. Mit akarnak tőle? Főleg ez a vén róka. Az biztos, hogy ha belemegy ebbe a játékba, jogi értelemben véve könnyen támadható, ingoványos területre téved. Nem tud esetet arra, hogy ülnök valaha védőbeszédet mondott volna.

Mivel nem volt biztos a dolgában, úgy döntött, hogy kisebb a felelősségi kockázata annak, ha nemet mond. Abból biztosan kevesebb baja származhat, mintha hagyja magát a jog szövevényes erdejében egy ingoványos talajra csalni.

- Mivel a jogi esetekben nincs precedens arra vonatkozólag, hogy egy ülnök valaha is védőbeszédet mondott volna, ezért nem engedélyezhetem védőbeszéd megtartását!

Az ügyész elégedetten megnyalta a szája szélét. Nem is vártam tőled mást, angyalom. Úgy bíráskodtok, ahogy autót vezettek, csak lassan, komótosan, kicsi kockázattal. Nehogy kiderüljön, hogy ehhez se értetek igazán.

Igazi agglegényi gondolat volt. Szerencsére azonban Herkules egy távoli ivadéka szegődött lámpásul ezen egyszerűnek látszó ügy megvilágítására. - Tisztelt bírónő, ha nem kaphatok erre engedélyt, akkor mint ülnök, szakmámnál, hivatásomnál, képesítésemnél és lelkiismeretemnél fogva a következőképpen nyilatkozom, amelyet kérek szó szerint jegyzőkönyvbe venni!

Mivel számomra szemmel látható, hogy a vádlott képtelen önerejéből képviselni a legelemibb érdekeit, amely abban is megnyilvánult, hogy inkább megfázott volna a teremben, mint hogy egy kabátot kérjen, indítványozom, hogy ideiglenesen nyilvánítsák cselekvőképtelenné, helyezzék átmenetileg gyámság alá, és rendeljenek ki hivatalból mellé védőügyvédet, és a pert folytassák le újra, de most már méltányosabb keretek között. Ha ezt a vád ellenezné, abban az esetben kérem, hogy hallgassanak meg pszichológusként, mint szakértőt, és szakvéleményemet csatolják a tanúvallomások mellé az imént ismertetett jegyzőkönyvekhez! Mivel pedig ülnök és tanú, illetve szakértő egy személyben nem lehetek, a helyemre válasszanak e tisztségre egy másik ülnököt!

Csak időt nyerni, időt nyerni, mindenek előtt, lebegett Joel szeme előtt. Sok körülményt kellene tisztázni pontosan, még mielőtt tudhatná, hogy hogyan lehetne érdemben a segítségére ennek a szerencsétlen lánynak. Körülnézett és figyelte, hogy az ülnökök közül kiáll-e mellé valaki, véleményét támogatva. Jelentőségteljesen és várakozóan elsősorban a tisztiorvosra nézett. Nem mozdult senki. Ennek ellenére biztosan tudta, hogy egy ülnök hiányában kénytelenek lesznek elnapolni a tárgyalást, és egy más alkalommal újra végigjátszani az egészet elölről.

Dr. Kováts Ágota most már egészen biztos volt abban, hogy ma nem fog a polgármesternével ebédelni. Valamint felsejlett előtte annak a lehetősége, hogy az idei görögországi nyaralása is veszélybe kerül, ha ezt az ügyet sem sikerül időben lezárnia.

Majd, mint aki elfelejtette, hogy az imént megtagadta a védőbeszédet az ülnöktől, odafordult a vádlotthoz. - Vádlott, engedélyt ad-e arra, hogy az ülnök úr az ön jogával élve beszéljen ön helyett, vagy kérdéseket tegyen fel az ügy valamennyi érintettjének az ön nevében? Biztosra vette, hogy a makacsul hallgató lányt nem lehet jégbörtönéből kimozdítani. A vádlott arcáról eltűnt a fakó szürke szín, és már nem Hókirálynőhöz, inkább egy megázott, ijedtszemű jegesmedve-bocshoz hasonlított, ahogyan belekapaszkodott abba a túlméretezett, a biztonsági őrök által használt rövid kabátba, amelyet a teremszolga kerített valahonnan. Valamivel határozatlanabbul, halkabban mint az imént, amikor felelősségét elismerte, csodálkozóra kerekedett szemmel, bátortalanul csak annyit mondott:

- Beleegyezem, bírónő, kérem! - Ülnök úr, legyen rövid és lényegretörő, ne húzza el túl sokáig a mondandóját, és ha elfogad egy jó tanácsot, fejezze majd be, még mielőtt mindenkinek elege lesz ebből a cirkuszból - fortyogott a fiatal bírónő, amint az iménti meglátásának tévedését tudomásul vette.

Az ügyész felhorkant:

- Ha élhetnék az ön tisztével, rendreutasítanám bírónő, valamint kérem, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy a cirkusznak nevezte ennek e köztiszteletben álló testületnek a tevékenységét. "és amelynek ön itt a porondmestere..." de ezt már csak hozzágondolta.

Az ügyész választékos beszédje mögött persze egészen más gondolatok húzódtak meg. Legszívesebben ezt kiáltotta volna: - Te büdös ribanc, azt hiszed talán, hogy a bírósági gyakorlatban ezt a szarvashibát elnézi neked egy bírói testület, hogy ahogyan a pillanatnyi érdekeid kívánják, úgy mozgasd az igazság mérlegének nyelvét, és hogy úgy próbálod manipulálni az embereket, ahogyan neked tetszik?

A bírónő most döbbent csak rá arra, hogy itt most nemcsak a vádlott bőrére megy a játék, és sértődötten folytatta: - Ha pedig engem érdekelne, hogy miért lépi át folyton a tisztségének hatókörét, akkor figyelembe is venném, amit mondott, tisztelt ügyész Úr!

Az írnok megzavarodottan nézett fel egy pillanatra a jegyzeteiből, és hosszú-hosszú másodpercek teltek el, mire kibogozta az imént elhangzott mondatok logikai értelmét, majd elnéző mosollyal fordult vissza naplójához.

Joel is szinte csak most fedezte fel, hogy a háttérben közben apró ütközetekkel egy egészen másfajta háború is zajlik. Jó lesz, ha figyelemmel kísérem - gondolta, hátha szerencsétlen lány számára hasznot tudok húzni abból, hogy ezek itt ketten szemmel láthatóan nem komálják egymást. Mivel az ülnökök közül látszólag egyedül maradt álláspontjával, megpróbálta erőit a megmaradt hadszíntérre összpontosítani.

Vett egy nagy levegőt, körbenézett az egyre kíváncsibban figyelő egybegyűlteken, és ahogyan az öreg legendás Ferdinand Whincence jogász ivadékához, a kártyás Samuel "unokaöccséhez", és Krisztus evilági hivatalos testületének álruhás katonájához illik, megkezdte beszédét, és tényfeltáró tevékenységét a valahol a szivárványon túl elrejtőző igazság megkereséséért, vagy legalább a tények emberközelibb és érthetőbb megvilágításáért. Újabb bibliai idézetnek a tartalma nyert értelmet előtte. Az emberért szószóló Jézus üzenete kondult harangként a fülébe: Máté evangéliumából (10/-16): "Legyetek azért hát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok."

Egyiküknek sem tűnt fel, hogy Joel hangjából időközben eltűnt a sármos rekedtség, és senkinek sem jutott eszébe, hogy tulajdonképpen a férfi nem is rövidlátó, amikor egyenként mindenki felé fordulva kérdéseket tett fel. Az ügyésznek Joelről egy ókori hadvezér híres mondása jutott eszébe: "Ha a gyengébbeket nem tudod elölről megvédeni, támadd hátba azokat, akik őket támadják!" Egyik kérdésével, amely majdnem kivétel nélkül mindenkit meglepetésként ért, a bírónőt célozta meg. - Tisztelt bírónő, a bírósági elfogulatlanság biztosításának nyilvánvalóvá tétele miatt, szeretném megkérdezni öntől, hogy van-e bármilyen előítélete a vádlottal szemben? Áll-e vele szemben magánemberként perben, haragban, csúfolta-e valaha, volt-e önök között korábban nézeteltérés, létezik-e önök között olyan érzelmi, vagy társadalmi viszony, amely a jogi tisztánlátást ebben az esetben károsan befolyásolhatná, nevezetesen él-e önben a vádlottal vagy annak családjával, esetleg gondolkodásmódjával, öltözetével, identitásával, származásával, vallási, felekezeti hovatartozásával szemben valamilyen ellenérzés, vagy ellenszenv?

A bírónő meglepődött kissé, de hangjában fölényes könnyedséggel válaszolt:

- Egyértelműen kijelenthetem, hogy mivel a vádlottat ezen eset előtt nem ismerhettem, ezért a válaszom, határozottan nem!, ha csak a gyermek-gyilkosság megítélését nem vesszük annak, mert azt mind leendő anya magánemberként is elítélem.

Újra az ügyész kapott a szón. Mint gyöngéd, elnéző, szerető apa a butácska lányát, úgy szólította meg porondmestert. - Bírónőőő, kééééérem! Mivel a per még nem zárult le, és nem hangzott el ítélet az ügyben, következésképpen a vádlott még jogi értelemben nem számít gyilkosnak ez idő szerint, ezért hát ilyen értelemben még megilleti az ártatlanság vélelme. Így hát kötelességem képzett jogászként tiltakozni az iménti kijelentése ellen!

A képzett szót az öreg kicsit erősebben kihangsúlyozta, hátha a kezdő bírónő észreveszi, hogy a színjeles diplomája ellenére szakmai tudása kifinomultság terén azért hagy néha kívánnivalót maga után.

A bírónő kissé megszeppent. Hirtelen felfogta, hogy egy kissé messzire elhagyta az objektivitás törékeny szemüvegét. Rögtön elnézést kért, és szinte azonnal visszavonta, ami elhangzott, majd hogy az utolsó szó mégis az övé legyen, az egészet feltételes módba helyezte és megismételte. Ennek ellenére az írnok diadalittasan, lázas sebességgel jegyezte fel a jegyzőkönyv alapjául szolgáló gyorsíró naplójába az elhangzott megnyilvánulás mind a két lényeges momentumát.

Az egybegyűltek közül Joel-en kívül nem sokan tudták, hogy a fiatal Máthé fiúnak a teljes neve Máthé Márk Adelmár. Joel erre még a népszámlálás kapcsán emlékezett. Azt gondolta, hogy ha kiderül, hogy a meghalt csecsemőt pontosan milyen néven anyakönyvezték, valami hasonlóság alapján megalapozottabb sejtése lehet arra vonatkozólag, hogy van-e kapcsolat a vádlott, az aranyifjú, és ennek kapcsán a bírónő között.

Mindenkit meglepett az ülnök kérdése, de az írnok hamar előkereste az idevonatkozó dokumentumot, és a bírónő kérésére, mintha csak egy különleges ékszer lenne, Joel kezébe adta. A kisfiút édesanyja vezetékneve után Polgárhy Artemon Máté néven anyakönyvezték. Joel viszont nem tudhatta azt, hogy Krisztina egyik nagyapjának Máté volt a keresztneve, és egy hibás elgondolásból kifolyólag azt hitte, hogy az apa vezetékneve miatt kapta a kisfiú a Máté keresztnevet. A másik keresztnév is hangtanilag nagyon hasonlított a Joel által feltételezett apának a keresztnevére. Íme a ritka iskolapélda arra, hogy rossz szimat is vezetheti a kutyát a megfelelő vad nyomára.

A kisgyermek e szokatla