Zsófi, szerintem már megbánta az előző, könnyelmű kijelentését, hogy ő bizony még az ördögtől sem fél, mert Zsolti barátom rögtön lecsapott a témára. Tudta, hogy már régóta tetszik nekem a lány, de ezt az osztályban senki más orrára nem kötöttük. Ő pedig már régóta a barátom volt, de eszembe sem jutott, hogy effélét tervez nekünk. Gyorsan járt az esze, meg kell hagyni ás sziporkáival, éles látásával még engem is meghökkentett, pedig szinte születésünktől fogva együtt játszottunk. A szüleink is barátok voltak, és mi is azok lettünk.

Zsolti rám kacsintott, majd Zsófi felé fordult.

- Na, ha annyira bátor vagy, akkor fogadjunk nem mersz eltölteni egy éjszakát a temetőben! Mondjuk Halloween éjjelén – hatás szünetet tartott, miközben a lány arcát figyelte.

Zsófi szeme sarka megrándult, sötétkék tekintete elkomorult. Szinte láttam a gondolatait, és hogy most fogta el a „miért nem tudom befogni a számat” érzés. S hogy nyelt egy hatalmasat, ez eléggé szembetűnő volt.

- Egyébként… - folytatta Zsolti rám tekintve – Imi is éppen azt bizonygatta, milyen bátor, úgyhogy még egyedül sem kell lenned.

Megdöbbenve bámultam barátom arcát, aki most sunyi szemeit még keskenyebbre húzta.

„Ó, hát ezt főzted ki, te kis… Tudtam, hogy ravasz vagy, mint a róka, de ezt még én sem vártam.”

Felderengett a hideg temetői éjszaka lelki szemeim előtt, s borsózni kezdett a hátam tőle.

- Csak nem gyulladtatok be? - kérdezte Zsolti némi csönd után, amit nem hagyott annyira hosszúra nyúlni, hogy Zsófi bármit is reagálni tudjon. Csak hogy éppen meglegyen az a néhány másodperces feszültségkeltő némaság. Ehhez igazán értett. - Ennyire csirkék vagytok? - azzal már fel is pattant a székre, s a könyökét emelgetve bősz csipogásba, kotkodácsolásba kezdett.

Én Zsoltira bámultam, Zsófi pedig rám. Aztán egyszer csak kihúzta magát és azt mondta:

- Jól van. Akkor bebizonyítom, hogy lány létemre vagyok olyan tökös, mint bármelyik fiú – hangja magabiztosan csengett. Annyira, hogy ez engem is felbátorított.

- Én sem félek, és én is ott leszek! - vágtam rá én is.

„Micsoda morbid ötlet!” - gondoltam. - „Méghogy nem félek? Dehogynem! De ha ő is ott lesz, akkor az csak más dolog!”

- Hát, ez nem hangzott annyira bátran - kontrázott barátom. - Gondoljatok csak bele, a temető tele lesz kóbor szellemekkel! - mondta, és ismét felpattant a székre, feltartotta a kezét és huhogni kezdett.

Zsófi azt a gesztust csinálta a szemével, ami úgy tetszett nekem. Kissé elfordította a fejét, pupillája elmozdult jobbra fel, és közben fújt egy nagyot, ami körülbelül azt jelentette, hogy „na, ez a gyerek menthetetlen”.

- Nem hallották a csengőt? – lépett be a tanár úr. - A baglyok is szálljanak le a földre most már! Magáról van szó Kovalcsik. - mutatott Zsoltira - Vegye elő a könyvét! Mire vár?

A barátom ekkor leugrott a szék ülőkéjéről, letörölgette azt a kezével, majd helyet foglalt. Mindezt olyan eleganciával, mintha az övé lenne a világ minden ideje, és Hubert tanár úr összes türelme. S ezzel az óra elkezdődött.

Elérkezett a Halloween napja, a bátorságpróba éjszakája. Napnyugtától napkeltéig kellett ott lennünk a megállapodásunk szerint. Zsófi és én is szinte egyszerre értünk oda. Megnyugtatott a tudat, hogy nem szállt inába a bátorság, és valóban eljött, ahogy ígérte. Kicsit bennem volt a félsz, hogy mégsem így lesz. Gondolom, az az öröm, amikor megláttam kiülhetett az arcomra.

- Remélem, a haveroddal nem terveztetek semmi piszkos trükköt. - mondta, majd felkapcsolta a zseblámpát. - Belőle aztán kinézem.

- Én semmi ilyesmiről sem tudok, hogy ő bármit is tervezett volna. Gondolod, akkor itt lennék?

- Remélem is! Ha kiderül, hogy mégis akkor jaj neked!

Átdobtam a táskámat a kerítésen, majd átlendültem a dróton, s amikor ő is átért segítettem neki, lemászni.

- Mi van a táskádban? - érdeklődött. - Mert amikor átért jó nagyot puffant.

- Csak némi meleg holmi. Hűvös lesz az éjszaka. – felnéztem az égre, ahonnan a csillagok érdeklődve bámultak lefelé, mit csinál egy ilyen helyen, ilyenkor ez a két tizenéves gyerek. - De legalább eső nem igen lesz. Ez megnyugtató. Kár hogy a Hold sincs fent.

Sírokra telepedett angyalok figyelték a lépteinket, ahogy egyre bentebb és bentebb hatoltunk a néptelen, sötét és hideg temetői csendben. Feltámadt a szél. A fákat, amelyeket már befutott a borostyán olykor-olykor erőteljesen megrázta, olyan érzést keltve bennünk, mintha akárhonnan dühös szörnyetegek csaphatnának le ránk bármelyik percben.

Végül egy páros sír tetejére telepedtünk. Lehet, hogy ez szentségtörés, vagy morbid dolog, de a holtak már biztosan nem bánták. Polifoamot terítettünk magunk alá, hogy ne érezzük a beton hidegét, s azzal lekapcsoltam az elemlámpákat. A felénk hajló faágról huhogva felröppent egy bagoly, s Zsófi felsikított.

- Megtennéd, hogy visszakapcsolod? - Bár elég sötét volt, mégis láttam az alakján, hogy térdeit mellkasáig húzza, s elrejti vékony lábait a bő kabátja alatt. - Tudod, - mondta szinte suttogva, mint aki szégyenli magát, – én még sem vagyok én olyan bátor, mint amilyennek mutattam magam. De azért ha ezt elmondod Zsoltinak, még kicsinállak! - bár nem láttam a száját, mégis hallatszott, hogy mosolyog.

Felnevettem.

- Dehogyis mondom el! - majd felkapcsoltam az egyik akkus lámpát, amit apu használt, amikor még annál a biztonsági cégnél dolgozott, és közénk állítottam.

Zsófi fogai hangosan kocogtak.

- Ennyire fázol? Várj csak! - s azzal már bele is vetettem magam táskámba és elővettem egy termosz meleg kakaót, s amíg ő azt iszogatta, előástam a hálózsákot is.

- Nem vagy semmi, te mindenre gondolsz - mondta elismerően.

- De sajnos csak egyet tudtam hozni. De szívesen felajánlom neked.

- Majd megosztozunk rajta. - Mosolyogva nézte az elképedt arcomat, majd felém intett. - Na gyere már. Vagy te nem fázol? Vagy csak félsz a lányoktól?

Kicsit szűk volt a hely odabent ugyan, és csak úgy fértünk el, ha kissé átölelem, de azért próbáltam a lehető legkellemesebb pózt biztosítani neki. Viszonylag csend volt odakint, de ha egy éjszakai madár rebbent, ág megreccsent, vagy bármi más megmozdult, ő azonnal összerándult.

- Ha ennyire félsz, hogyhogy mégis eljöttél? - kérdeztem.

Fejét a mellkasomba fúrta és mormogott valamiféle választ, de az orrát is és a száját is annyira odaszorította, hogy a hangfoszlányok alig érték el a fülem, de azért értettem a választ:

- Miattad jöttem el csak.

- Miattam? - csodálkoztam el. - De én nem köptelek volna be Zsoltinak, és nem mondtam volna el senki másnak sem, ha esetleg nem jössz…

- Azt tudom. Nem érted ugye?

- Mert, mire gondolsz?

Álláig érő gesztenyebarna haját besimította a füle mögé, majd egyszerűen csak felém hajolt és ajkait a számra tapasztotta. Nyelvének jóleső kakaó íze volt. Az egyébként is szűkös hely ellenére összesimultunk, s behunyt szemmel élveztük életünk első, érzéki csókjait.