| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Alice vagyok, beestem a Nyúl üregébe Ideje:: 12-16-2020 @ 11:58 pm |
|
|
|
|
Még most is, hónapok eltelte után is, elfelejtem néha feltenni a maszkot, ha indulok valamerre, pedig már jó ideje kénytelen vagyok ezzel együtt élni valahogy, akár akarom, akár nem. Persze, van nálam több is, malőr esetekre, hogy ne kelljen nélküle lennem. Mégis, bosszantó, ha már a liftnél állok, bezártam a lakás ajtaját, és akkor jut eszembe, nem tettem fel maszkot! Előbányászom a hátizsákomból, felteszem, addigra megérkezik a lift a szintre, beszállok, megnyomom a földszint gombot, utazok, maszkban. Közben azon töprengek, mi lehet az oka annak, időnként elfelejtem feltenni indulás előtt, de nem lelek rá, mi okozhatja ezt. Csípőből tagadja elmém a torzulást? Nem látom magam a tükörben, jócskán takarja arcomat ez a fura izé, ami leginkább sebészt kreál belőlem. Cenzoráljuk arcunkat, megtagadjuk a kilégzést-belégzést. Mondjuk, én idén nem voltam náthás, egyszer sem! Futó pillantások egymásra, mert nem igazán van mit nézni, van mit látni a másikból sem. Ugyanakkor, most kiemelkedik a lélek tükre, úgy ám! Be van keretezve a gondolat eredete, forrása, de nincs mimika, csak taglejtés, hangsúly, gesztikuláció, testtartás, szemöldök ficánkolás, esetleg árulkodó mozdulat. Most nincs más ráutaló jel, csak álarcos maszkabál.
Olvastam az Alice csodaországban című könyvet, és átérzem most mit érzett ő, mikor leesett (álmában) a Nyúl üregébe. Deformált mese a kalandról, ami semmihez sem hasonlít. Nyugtalanító, idegesítő, zavaró, érthetetlen, soha véget nem érő történet, de ez az életünk, mostanság.
Nemrég volt alkalmam megnézni több érdes tartalmú videót, ami cseppet sem fest bizalomgerjesztő képet az oltással kapcsolatban bennem. Úgy látszik, még mélyebbre estem mint Alice. Kótyagos vagyok, dörzsölöm a szemem, hátha álmodok, levegő után kapkodok, de csak nem szűnik meg a valóság, marad ugyanolyan. Nem álom, ez a rideg, éles realitás!
Egyelőre nem lettünk betegek, nem teszteltettünk, maszkot viselünk, félünk a kórháztól, félünk a vakcinától, félünk a változástól! És, a Nap sem sütött ki már napok óta! Olyan gyorsan elszaladtak a hónapok, nemrég még felhördültünk, mi van, vírus, az meg mi, ja, hogy igen, és máris év vége van! De, már semmi nem ugyanaz, legalább is számomra nem, és nem is lesz soha ugyanolyan, mint azelőtt lehetett!
Mindig, mindenhol ez jár a fejemben, nem tudom kiverni belőle, meghatározza az életemet, behálózza az érzéseimet, belerondít a gondolataimba, a nyakamban lóg, mint a fáradtság, kétszer olyan nehéz lett a gravitáció, keserű a számban a szó!
Valakik, valahol, mert hatalmukba állt, megnyitottak egy új dimenziót, és elnevezték FÉLELEMNEK, szétosztották az emberek között, azóta cipeljük. Súlyos teher, mert elhagyja magát, lóg rajtam, csimpaszkodik, hátráltat, gorombán zaklat, egy perc nyugtot sem ad.
Alice végül felébred a történet, az álombeli kaland végén, és minden jóra fordult. Vajon nekünk is megadatik ez a fajta, szerencsés ébredés?
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-17-2020 @ 02:28 pm
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 12-17-2020 @ 02:36 pm)
Comment: Sajnos, biztos vagyok abban, hogy az ami volt, ahogy egy évvel ezelőtt éltünk, már soha nem jön vissza. Talán sok-sok év múlva lehet. Még gyermek voltam, amikor a nagymamám mesélt a múltszázad elején bekövetkezett spanyolnátháról. Igen, több millió halott volt. Talán most előbb vége lesz. :(((( Kis szerencsével. :((( |
|
|
|
|
| Hozzászóló: naiva (Ideje: 02-22-2021 @ 12:23 pm)
Comment: Nagyon jó ez az írás, ugyanígy érzek én is. Pedig két hónappal később vagyunk. Nagyon rossz irányba halad a világunk, persze reménykedjünk, de azt is egyre nehezebb. |
|
|
|
|
|
