Csak csendben, hisz nagy a zaj!
Egy a lélek. Lélek van milliárd!
Ne kérkedj, szavakkal ne üzekedj!
Miért lennél egy, a millió ágyasból!
Megfeszítve hittõl, lobogva gyásztól,
rojtosra hazudott széleikkel nézd,
mint állnak a lobogók cifra kopjafákként.
Csak csendben nézdd a fényeket!
Kövek alól valami nagy rejtelem
emelkedik. Ki fél, örökre elvész, csak
a szótalanok, örök harcokra képesek,
a fáknak csenben támaszkodók
értik igazán. Nekünk sírtak a szemek,
ott álltunk hajónk orrában gõgösen, karjaink
nem tártuk ölelõ fogadásra, kérkedtünk
magányunkkal, mint vízbõl mentett hajótörött.
Ittunk az élettelenség vizébõl!. Hazudtunk:
Köszönöm, jól vagyok! Egy a hitem,
hitem, hogy hittem! Minden pillantásom
holtak neveirõl verõdött vissza, hangom
kikötõk öblébe rekedt teremtmény
bõrének surlódása elsüllyedt álmokról.
Csak tenném a rosszat, és akarnám a jót!
De nem tudom.
Ablakok alól kotorásznám a mosolyogva
befalt kalácsok morzsáit, koldustól
pénzt fogadnék, friss vetésben hemperegnék,
csúfnak mondanám, Szép vagy! Élõtõl elvenném
a múltat! Mihez kezdesz, Te magányos Ember?
Kihez fordulsz, ha mázas szavaid máló festékként
peregnek ráncos tenyerekbe?! Kinek kell a jó,
amikor rossznak lenni könnyebb! Mire jó a szó,
ha csendben is élnek! Kiabálnék! Vállaim
valami nagy hidegségnek támasztom, erõvel megyek,
akarat vagyok, eszetlen lény, fogaim összeszorítom,
nehéz a teher, itt-ott magakadok, de
léptek mellémszegõdnek, néha nap is villan csábítón,
messzi vizekrõl hír jön, útban már a Kristályhajó.
|
|
