BOLOND BÖLCSEK, BÖLCS BOLONDOK
Kolozsvár, kincses mivoltán kívül, a bolondjairól is híres. Ők azok, akik bárhol és bármikor felbukkannak ugyan, a járókelő, siető polgárok között, de egy külön kasztot alkotnak. Számukra semmi sem sűrgős, mivel időmilliómosok, nem kell alkalmazkodniuk a társadalmi normákhoz, mivel a társadalom már rég kitaszította őket. Egyetlen feladatuk a túlélés és a felvállalt mániájuk lehetőleg látványos kinyilvánítása. A tanárember benyomását keltő Miáó, aki elmés eszmefuttatásait idönként egy-egy keserves nyávogással fűszerezte, az arisztokratikus megjelenésű Dartagnan, vagy a menyasszonyi ruhát viselő, örökké a jegyessét váró törpe már a multé. Ők már átköltöztek a legendák világába, ahova valójában mindig is tartoztak.
A ma is élő, idönként fel-, majd eltűnő bolondos figurák közül, a rangidős nem lehet más, mint Lulu, a gyermekarcú kretén. Lobogó, földi érő nagykabátot visel télen-nyáron, amelynek zsebei kiflivégektől, perecdarabkáktól és félig szopott cukárkáktól duzzadnak. Ez a kabát, amely jónéhány számmal nagyobb az ő méreténél, olyan kellék, mint mondjuk Chaplin esetében a keménykalap és a sétabot. Donald kacsára emlékeztető harsány hangja, már messziről magára vonja a figyelmet. Az esküvők és a temetések örökös kliense ő, hiszen ilyen helyen és ilyen alkalmakkor mindig csurran-csöppen valami. Soha sem agresszív: a gúnyolódás lepereg róla, fel sem fogja talán; ha fenyegetik, vagy bántják, igyekszik elillanni. De kevesen bántják. Alig másfél méteres, imbolygó, kacsázó sziluettje, amint megjelenik valahol, mosolyra húzza az emberek arcát. Ime, itt jön Lulu, a mi bolondunk! Ilyenkor a polgárok kicsit felsőbbrendűbbnek, kicsit okosabbnak érezhetik magukat, mint az egykori uralkodók, akiknek hivatalból kijárt az udvari bolond. Aprópénzt, ételt, édességet szívesen elfogad bárkitől és ilyenkor örömében fejhangon énekel. Viszont nem cigarettázik és soha senki nem látta ittasan még. Szenvedélyesen szereti a gyerekeket: leguggol melléjük, megsimogatja őket, dünnyög nekik, és furcsa mód, a kisgyerekek soha nem félnek tőle, nem riadnak meg, hanem úgy tűnik, megértik a kedveskedő, de összefüggéstelen szavakat.
A Tábornok úr, egésszen másféle eset. Magas, szikár figura, tiszti sapkát visel és lezserül, meztelen felsőtestre vett, félig kigombolt altiszti zubbonyt, amelynek mellrészén legalább húsz-harminc kitüntetés ragyog (a kommunista élmunkás csillagjától, egésszen a pionírparancsnok vállzsinorjáig), amelyeket rendszeresen és alaposan megtisztogat egy koszos zsebkendővel. Lovaglónadrágja és hosszúszáru csizmája, valamint katonaládája, fokozza a militarista külsőt. Egy fekete, nagy termetű, lompos kutya kíséri mindenütt. A Tábornok úr kedvenc tartozkodási helye a Főtér. Ide ül ki dohányozni és ideológizálni. Erős, szűrő nélküli cigarettákat szív, egyiket a másik után, és egy lapos üvegből kortyolgat is hozzá valami szíverősítőt. Feszesen ül a padon, a bőrönd az egyik, a kutya a másik csizmája mellett hever. Élvezi a napsütést és a jövő-menő polgárok megbotránkozott, vagy elnéző pillantásait. Mindennapi sziesztázó helye, a bábszínház udvara. Itt minden alaklommal végigböngészi a plakátokat, majd letelepedik az udvar egyik sarkában, katonaládájából előhalássza a zsebrádióját és miközben a híreket hallgatja, elfogyasztja szegényes ebédjét. A bábszínház udvarán mindig találni, a gyerekek által eldobott fél szendvicset, almát, vagy kekszet. Ezt az „égi mannát” általában felvágottal dúsítja és miután testvériesen megosztózik az elemózsián a négylábú kísérőjével, elszív még néhány adomány cigarettát, majd a zsebéből elövesz egy csergőórát, és miután megállapítja, hogy a pihenő lejárt, visszatér őrhelyére, a Főtérre.
A yettire emlékeztető, Rongyos Laci, vulgáris megjegyzéseiről, átható bűzéről és fejére, illetve a lábára húzott nájlonzacskokról ismeretes. Hatalmas, fekete fóliazsákokat cipel magával, tartalmuk rejtély mindenki számára. Mackós alakja, a számtalan ruharétegnek köszönhető, ha levesz magáról néhány ruha-burkot (minden ruhadarabból legalább három-négy réteget visel, kabátja viszont csak három van), cingárrá változik és védtelené. Leginkább egy kivert, kóbor kutyára emlékeztet. Rejtély, hogy miként tudja átvészelni a kemény teleket, tekintve, hogy mindig a szabad ég alatt éjszakázik, ott, ahhol éppen ráesteledik.
Volnának még sokan, akiket méltatlanul mellőzök most: a piros bundás, csomagcipelő Orosz Asszony, az operalátogató, púpos Rigoletto vagy az elefántkóros, félelmetes, Arctalan Néne…
Itt élnek mind, velünk, „normálisokkal” együtt, és mégis egy külön, sajátbejárású, párhuzamos világban, mint valami kísértetek. Élik a világunkat, noha ez nem az ő világuk. Teszik a „dolgukat”, amit egy belső parancsra tenniük kell és nem értik, mi zajlik körülöttük, miképpen mi sem mindig értjük, de azért úgy teszünk, mintha…
K. Kovács István
