“Délután Perszeusz jön
széjjelreszelni láncod,
és futsz föl a hegyekbe,
lábad már csupa seb.
Sosem csábíthat el már
a húsom, sem a könnyem,
sem a folyók, melyekben
arany sziesztád alszod.”
(F. García Lorca)
Olyan volt, mint eltévedni egy kőlabirintusban, majd hosszú fuldoklással keresni őt a sötét ösvényeken, és végül rátalálni összekuporodva a legsötétebb sarokban.
Az élet felkúszott a lábszárán, lila tócsákká alvadva.
Fájdalmat izzadt.
Egy önmagába görnyedt semmi volt, a halál csábítása előtt meghajolt élet, rohanás az üresség felé.
Nem volt több egy lélegzetnél, amely azt akarta, hogy hagyják elmenni mindörökre.
Mindörökre.
Olyan volt, mint kinyitni egy ajtót, és belépve csak az égboltot találni, majd megérintve a szívét érezni azt, hogy halkan dobog. Titokzatos és gyengéd. Könnyű és végtelen.
Egy pillanatnyi rendkívül édes érzés, hatalmas félelem volt.
Magammal vonszoltam, túl azon az ajtón, ő pedig elhagyta azt a színes égboltot, amely lassan kihunyt a szemeiben.
Csendben sírtunk.
És aztán összeszedtem a földről azt, ami megmaradt keresztrefeszítéséből; szánalmat és haragot éreztem; szorosan a karjaimba zártam, és üvöltve vallottam neki szerelmet.
És üvöltve vallottam neki szerelmet.
Most megosztozunk kenyéren és életen, percről percre, holnap nélkül.
Néha nagy erőfeszítésembe kerül arra kényszeríteni, hogy a szemembe nézzen.
Erősen megszorítom a csuklóját, amíg el nem kékül a kezeim közt.
Megrázom azt a könnyű testét - fájdalom hullámok, törékeny rózsaszín magnólia.
Azt ordítom neki, hogy élet van odakint.
Élet van odakint!
Aztán megfogom a kezét, és lassan a szívére teszem.
Ő csendben marad, eltávolodva a karjaimtól és kétségbeesésemtől.
Talán egy nap megszökik tőlem. Talán egy nap abbahagyom, hogy üvöltve vallom be neki szerelmem, és ő újra el fog veszni, lesüllyedve a legmélyebb sötétbe, kövek közé rejtőzve, porral belepve.
(Az eredeti mű nyomtatásban megjelent a ferrarai Osservatorio Letterario című folyóiratban.)
Fordította: Erdős Olga
