5.
Petivel és Krisztiánnal érdekes módon ismerkedtek meg.
Éppen csak, hogy elkezdődött a nyári szünet az első osztály befejezése után, amikor a két lány megegyezett, hogy Bettiéknél alszik Hajni is. A nyári szünetet felváltva egymásnál töltik majd, sőt az is előfordulhat – feltéve, hogy szüleik beleegyeznek –, hogy akár egy-két hetet is a másiknál töltenek.
Szóval, még csak másfél hete tartott a nyári vakáció, és éppen Bettiéknél voltak mindketten. Betti anyukája korábban ébresztette őket, hogy vásároljanak be neki. Szerinte ugyanis a szünidő nem arra való, hogy egész nap ágyban heverésszenek, hanem hogy neki segítsenek.
Hajniék el is mentek, és mindent megvettek, amit kellett. Már az édességespolcon válogattak, amikor egy hangot hallottak maguk mellett:
– Ne haragudjatok, lányok, tudnátok nekem segíteni?
Amikor megfordultak, egy magas, fekete hajú, sötétbarna szemű fiút láttak, ő szólt hozzájuk.
– Ti ugye idevalósiak vagytok?
– Csak én! – szólalt meg Betti.
– Azt hittem, testvérek vagytok, mert egyforma a ruhátok!
És tényleg: Betti és Hajni egyforma rövidnadrágot és pólót viseltek. Sok ruhájuk volt még megegyező, általában csak a színükben tértek el. Betti a világosabb, Hajni pedig a sötétebb színeket kedvelte. Általában előre megbeszélték a suliban, hogy másnap mit vesznek fel, hogy egyformában legyenek.
Osztálytársaik véleményére pedig egyáltalán nem reagáltak. Nem érdekelték őket az elítélő vélemények. – Nem, csak barátnők, osztálytársak, és padtársak vagyunk. – szólt közbe Hajni, miközben szívverése is felgyorsult, ahogy a fiú szemébe nézett. – Én a szomszéd faluban lakom.
– Én pedig a nagyszüleimnél nyaralok. Itt laknak a Kinizsi utcában.
– Mi is abban az utcában lakunk. – mosolygott rá Betti. Hajni irigykedett barátnőjére, hogy ekkora szerencséje van: neki máris sikerült meghódítania a fiút.
– Te meddig leszel itt a barátnődnél?
Hajni összerezzent a hirtelen nekiszegezett kérdéstől, és elpirult.
– Nem tudom pontosan. Ma hazamegyek, de még vissza fogok jönni.
– Akkor találkozunk még, ugye?
– Lehetséges.
Kis ideig csend volt, aztán Betti szólalt meg:
– Miben segíthetünk?
– Ja igen. – Nehezen vette le tekintetét a szemét lesütő Hajniról. – Egyedül nehezen tájékozódom ebben a nagy ABC-ben. Az eladók 90%-a pedig udvariatlan. Nem szeretek tőlük segítséget kérni.– Elővett egy papírt a zsebéből, amire a legkülönbözőbb dolgok voltak felírva: kenyér, mosópor, cipőkrém, sampon, stb. Odaadta Bettinek, aki átfutotta a listát, és elmosolyodott:
– Na, gyere velünk, és tartsd a kosarad! Hajni, te légy szíves, hozd a miénket!
Hajni bólintott, és csendben haladt mögöttük, míg Betti és az ismeretlen fiú vidáman nevetgélve válogatták ki a szükséges dolgokat. Amikor beálltak a sor végére, a fiú a kezét nyújtotta:
– Elfelejtettem bemutatkozni. Németh Krisztián vagyok.
– Simon Beatrix, de csak Bettinek hívnak. – fogott vele kezet először Betti, aztán Hajnira mutatott:
– Ő pedig a barátnőm, Fábián Hajnalka.
Krisztián vele is kezet fogott, de a szokásosnál tovább tartotta Hajni kezét a sajátjában. Betti figyelmét ez nem kerülte el, mint ahogy az a pillantás sem, amit Krisztián Hajnira vetett.
A fiú mosolygott, és megszólalt:
– Köszönöm a segítséget. Ha megengeditek, elkísérlek benneteket, hiszen majdnem ugyanoda megyünk.
– Oké.
Krisztián nagyszülei öt házzal laktak előbbre, mint Bettiék. Az udvaron állt egy ragyogó hófehér Mercedes.
– Nem is tudtam, hogy a nagyszüleidnek van kocsijuk! – szólalt meg Betti. Krisztián elnevette magát. Hajni hirtelen arra gondolt, milyen helyes fiú, amikor nevet.
– Nem az övék a kocsi, hanem az apámé. Most nyárra kölcsönadta.
– Neked van jogosítványod? – kérdezte Hajni.
– Igen. Márciusban töltöttem be a tizennyolcat.
– De jó neked! Nem kell már elviselned a szüleid nevelési mániáját!
Krisztián megint nevetett. – Azért ez nem egészen van így. Én szívesen vagyok még most is a szüleimmel.
– Én meg már alig várom, hogy megszabaduljak tőlük. Csak lennék már tizennyolc éves!
– Ha pedig odaérsz, akkor meg azt kívánod, bár-csak maradtál volna kicsi. Én is így voltam, amikor annyi idős voltam, mint ti.
– Honnan tudod, hány évesek vagyunk?
– Tippelek. Körülbelül tizenhat, vagy tizenhét.
– Sajnos, ön most nem nyert. De azért elviheti a fődíjat: egy fehér Mercedest.
Betti elemében volt. Jót nevettek.
– Még csak tizenöt évesek vagyunk. A jövő hónapban töltjük be.
– Mind a ketten?
– Igen, én 16–án, Hajni 17–én.
– Csak egy nap a különbség köztetek?
– Igen.
– Akkor azért viselkedtek úgy, mint az ikrek – Krisztián ránézett az órájára, majd felsóhajtott.
– Sajnos, már be kell mennem. Találkozunk még? – a kérdést egyenesen Hajninak tette fel.
– Igen, biztosan. – felelte a lány csendesen.
6.
Azt a pár lépést Bettiék házáig szótlanul tették meg, annak ellenére, hogy mindkettőjüknek lett volna kérdeznivalója.
Hajni nem tudta kiverni a fejéből a fiú mosolyát, és azt a gondolatot, hogy Krisztiánnak Betti tetszik, és Bettinek is Krisztián. Ő ellenben nem kell senkinek. Betti sejtette, mire gondol barátnője, és magában csendesen mosolygott. Most még hagyta, hadd higgyen, amit akar! Gondolta, csak lesz Krisztiánnak annyi esze, hogy felvilágosítja Hajnit az igazságról.
Hirtelen egy terv bontakozott ki előtte: Hajni tudta nélkül beszél Krisztiánnal, aztán ugyanezt fordítva is. Ha sejtései igazak, és valóban egymásba szerettek, akkor jöhet a terv második része: „véletlenül” kettesben hagyja őket. A többi tőlük függ.
Szinte észrevétlenül a kapujukhoz értek.
Betti szobájában Hajni rögtön lefeküdt az ágyra. Betti úgy helyezkedett a saját ágyán, hogy lássa Hajni arcát. Aztán belevágott:
– Tetszik neked Krisztián?
Hajni előbb elsápadt, majd elpirult, végül felült az ágyon, és térdeit átkulcsolta a kezével.
– Mintha nem tudnád! De ez őt nem érdekli.
– Ezt honnan veszed?
– Velem csak udvariasságból beszélgetett, nem azért, mert érdeklődött utánam. Azt hiszem, nem vagyok az esete.
– Hajni, te tévedésben élsz!
– Nem, ez nem lehet tévedés.
– Hajni! Mit gondolsz, miért kérdezte meg, meddig maradsz még itt, hogy találkoztok-e még, meg egyáltalán: miért szólított meg?
– Azért szólított meg, mert segítségre volt szüksége. Tőled ezt megkapta. És azért kérdezte meg, hogy meddig maradok még itt, hogy megtudja, meddig állok még az utatokban.
– Hajni, te annyira értetlen vagy! – fakadt ki Betti, látva barátnője elkeseredését. – Szerintem azért kérdezte, hogy meddig maradsz, mert látni akar, és találkozni akar veled.
– Nem valószínű. Betti, hagyjuk abba. Ennek semmi értelme.
– Így tényleg semmi értelme, ha egyszerűen nem akarod tudomásul venni, hogy te tetszel Krisztiánnak. Engem különben sem érdekel ő. Hajni, ...
– Komolyan mondod? Őszintén? – vágott a szavába.
– Igen. Még ha tetszene, sem venném el tőled. Szeresd, hidd el, hogy van reményed!
Hajni odaugrott, és hatalmas puszit adott Betti arcára. Aztán megint elszomorodott.
– És veled mi lesz? Neked is keresni kell egy fiút, különben szememre veted, hogy Krisztián eltávolít minket egymástól.
– Ne aggódj. Ha én is megtalálom az igazit, jelezni fogom. Te csak Krisztiánnal foglalkozz!
– Oké. De rólad sem feledkezem el! Meg is fogom kérdezni Krisztiánt, nincs-e véletlenül fiútestvére!
Amikor Betti kikísérte Hajnit a buszmegállóba, már elmúlt hét óra. Visszafelé jövet meglátta Krisztiánt. Kint állt a ház előtt, zsebre tett kézzel, lábával a kavicsokat rugdosta. Hirtelen felnézett, és meglátta a közeledő Bettit. Elébe sietett.
– Szia, Betti! – halványan elmosolyodott. – Honnan jössz?
– Hajnit kísértem ki a buszhoz. Most ment haza.
– Mikor jön legközelebb?
– Azt nem tudom. Holnap én megyek hozzájuk, majd akkor megbeszéljük.
Betti örült, hogy Krisztián kezdte a beszélgetést Hajniról.
– Mondd meg neki, hogy üdvözlöm.
– Átadom. Csak ennyi? – Krisztiánnak tágra nyílt a szeme. Betti felnevetett.– Azt hitted, vak vagyok? Tudom, hogy tetszik neked Hajni.
Krisztián fiú létére elpirult.
– Ennyire látszik?
– Én látom. Elvégre nem lehet mindenki olyan vak, mint te meg Hajni. – Krisztián elnevette magát. – Körülbelül fél órámba telt, míg sikerült beleverni a fejébe, hogy tetszik neked.
– Szóval most már ő is tudja.
– Igen. De még most sem hiszi el.
– Miért?
– Azzal érvelt, hogy róla tudomást sem vettél, mindig csak velem beszélgettél.
– Mert azt hittem, hogy én sem tetszek neki. Különben meg tudomást sem vett rólam! Még csak rám se nézett, csak nagyon ritkán!
– Jaj, istenem! Szegény sorsnak nehéz dolga lesz, ha titeket akar összeboronálni! De azért remélem, most már segítség nélkül is meglesztek, ugye?
– Igen. Te csak hozd el Hajnit. A többit bízd rám. És köszönöm. – Ő is egy puszit adott Betti arcára. A lány elnevette magát.
– Hajni is ugyanide adott puszit, amikor telebeszéltem a fejét.
– A hála nem marad el!
– Hogy hálálod meg?
– Majd megtudod. Addig maradjon titok.
Betti nevetve elbúcsúzott.
