Találomra kivettem egy filmet, és a te kedvenced volt.
Régebben meséltél róla,
amikor még sütött a nap
és szél fújta be az eget.
Egy ideges mozdulattal
visszaraktam a kazettát a helyére,
azzal az undorral,
mint amikor megérinti az embert a fájdalom.
Tehát a szerelem napokon és az istenveledeken túl is él.
Túl a seb mértani középpontján
egy kő mozdulatlanságában,
vagy a száj csendjében.
A vérünkben hordjuk az emlékeket -
mint egy fénymásolatot,
mint apró körvonalakat az ujjunk hegyén.
Az emlékezet élő anyag.
Elevenebb, mint hullámzás a vízen,
mint egy védekező mozdulat,
mint egy kiáltás.
És emléked visszatér a kínban és a szomjúságban,
a zsálya illatában,
egy utcasarkon a fénynyalábban.
A bőrömhöz ragadt puha gyanta,
levegőben függő sarló,
kristályváza, mely újfajta zajjal, belül nyöszörögve
hullik szét.
Amikor egy videokazetta,
amikor egy név a tévében,
amikor egy plakát,
a busz rázkódása,
egy ing színe,
egy fél mondat.
Amikor a harag
és a hiány
és a léptek az esőben
és
Amikor egy mozdulat,
egy egyszerű pillanat, mint a levegő,
a víz és a kenyér.
És minden visszaváltozik azzá, ami volt
a föld sötétjében folyik tovább a szerelem,
a párna alatt elfojtva, nedvesen.
Csak a csend tud nevet kovácsolni,
formát adni az emlékeknek.
Csak a test emlékszik,
amikor nem alszok,
és amikor a rétre csillagok hullnak.
Már nem használnak a szavak.
A húsunkban hordjuk a jeleket
a nyálunkban,
a só ízében a nyelvünk alatt.
Éjszakánként félek.
Ilyenkor felkelek és felgyújtok minden fényt a házban,
amíg áttetszővé nem válok
fehérré, mint az elefántcsont,
és a kezemmel ásom ki mindazt, amit elpusztítottam,
a férgek, a gyökerek és a szív körül
nőtt kiszáradt erek közül.
Amíg nem találom meg újra önmagam.
Amíg meg nem pillantom a hajnalt,
és el nem oldom a tengeren
a csontjainkkal teli csónakot,
aztán kitolom a nyílt vizekre,
és nézem, ahogy eltűnik
messze-messze
a ködben.
Fordította: Erdős Olga ©
