Igazi, debreceni cívis-lány vagyok, annak dacára, hogy már sok éve élek az általam oly nagyon szeretett Budán.
Debreceni ember lehetetlen, hogy ne szeresse Tóth Árpádot.
Nálam ezt nagyon, többszörösen felfokozva kell érteni.
Én nem egyszerűen szeretem Tóth Árpádot, - én ámulom az Ő hihetetlen tálentumát.
Szinte eláll a lélegzetem egy-egy nagy verse olvasása közben. Azt veszem észre, alig van levegőm, csak beletemetkezem abba a csodálatosan szép, melankolikus, édes-bús világba, amit megfest nekem, és amit teljes átéléssel magaménak érzek.
Elröppenő örömeim között is a legtisztábbak egyike még ma is, ha Tóth Árpád kötet van a kezemben. Ő mindent meg tud adni nekem, amit egy verstől „elvárok”. Emberi, tiszta hangot, belső megrendülést, belülről áradó fényt, az olvasásra szánt idő csodás tartalommal megtöltő teljességét…
„Szépségittas versek” – mondta Tóth Árpád költeményeiről Szabó Lőrinc. És valóban. Milyen nagyon tudott ez a szemüveges, vékony, szerény ember a szépségnek örülni!
Ha Őt olvasom, a sejtelmes hangulatok, rejtelmek selyemsuhogása érint meg először, hogy aztán a halk, szelíd, és komoly ragyogást felváltsa valami mélyebb összefüggés, a percek és évezredek lágyan egybemosódó idő-intervallumába hulló, magányos lélek szép óhaja: nem könnyű nekem megszólalni a vers után, mely teljes, megbonthatatlan szépségével néma áhítatra int.
Szinte elviselhetetlen zajban élünk ma ebben a felgyorsult, mindent és mindenkit elsöprő ritmusú, egészségtelen világban. Én igyekszem magamnak mindig kikanyarítani egy nem is aprócska szeletet ebből a káoszból, - és a lárma ellen nekem legjobb menedék az, ha olyan valaki „fog kézen” és vezet el a lélek legbenső, meghitt világába, aki a csendet érezte a föld egyik legszebb adományának.
Nem Tóth Árpád az egyetlen ilyen költő, van még néhány - nem túl sok – hatalmas kedvenc, akinek versei olvastán a fenti katartikus élmény szinte mindig gúzsba köt.
Tudom, csodabogár vagyok ezzel az ájult rajongással ez iránt a pár hatalmas költő iránt: elárulhatom, hogy nem csak híres, többkötetes, veretes, országosan elismert és iskolákban oktatott név az, ami ennyire megdobogtatja a szívemet. Ma élő, briliáns, gyönyörű, imádságosan szép hangú-tollú költő is van ebben az igen rangos sorban…Talán olvassa is egyszer ezeket a sorokat, és szinte látom, ahogyan ingatja a fejét…Pedig bizton állítom, hogy akár Tóth Árpád, akár Reményik, akár Szabédi, akár Dsida, akár Szabó Lőrinc kései utódja lehet, és más, hatalmas költőkkel egy sorba tudom állítani - és élvezni a kezük közül kikerült remekműveket. Engem ez a mondhatatlan fényes, mégis szelíd ragyogás és annak bűvölete vezet újra és újra nagy kedvenceim verseihez.
Tóth Árpádnak titka van. Számomra legalábbis...
Versei olyan húrokat pendítenek meg a lelkemben, amelyet nem hallhat senki más, csak aki olyan mélyről fakadó tisztelettel és áhítattal olvassa sorait, mint én. Ehhez várni kell, és keresni kell a szépségek belső erővonalait, amit mindig meg is találok a verseiben. Utat mutat, a létezés finom, alig érzékelhető csodáinak elébem tárása elvezet engem a békességbe, a csöndbe. Megnyugvást, bölcsességet ad; tanít az életet, a tiszta, jó és nemeslelkű embert szeretni; a szépségeket befogadni; rávesz, hogy hiányozzon a végtelen szeretet, kérjek, és kapjak - amit ha visszaadok: megsokszorozódik. Néha félek: összetörik, kiesik kezemből ez a nagy csoda: ekkor fáj az élet.Gyakran úgy tetszik, még a hangját is hallom: bíztat, kisimítja lelkem kócait.
Sokszor menekülök hozzá, verseihez, amik átmossák a lelkemet, és hallom e lélek gyönyörű csöndjét.
Vérátömlesztő erő nekem.
