Még egy kis tűnődés…









Nem állt szándékomban újabb májusi tűnődésekkel teleírni a papírt, illetve a monitort…Pláne nem keserű (keserédes…?) tűnődésekkel.

De vannak olykor (szerencsére nem túl gyakran) elevenig sebző, fájdalmas élethelyzetek, amik oly mértékben ülnek rá sötét, nyomasztó súlyukkal a lelkünkre, telepszenek a vállainkra a legszikrázóbb, májusi, meleg aranyat csorgató napsütésben, hogy a fizikai fájdalomtól felszisszen a – szerencsétlenségére! – érzékenyebb, gazdag érzelemvilággal „megvert” (vagy megáldott…?) ember.

Nem kívánok mélyebb tényfeltárással előrukkolni, - csak a levont, riasztó végeredményt írom ki magamból, - mintegy megkönnyebbülést remélve az „Akar beszélni róla?” – sztereotip kérdésre „Igen!”-nel válaszolva.

Igen.

El akarom mondani, hogy az emberi érzések mennyire fontosak.

El akarom mondani, hogy ezekkel nem lehet könnyedén, ösztönökre hivatkozva és ezekkel takarózva játszadozni.

El akarom mondani, hogy akiből még nem veszett ki, az legyen nagyon boldog és őrizze, féltse, vigyázzon rá, mert kiveszőben lévő érték.

El akarom mondani, hogy ne megszégyenülten roskadjon magába, ha emiatt bármiféle fájdalmas „szankció” éri, hatalmas pofont kap onnan, ahonnan (akitől…) a legkevésbé várja.

El akarom mondani, hogy nem degradálhatjuk le a szív hangját a rút, nyers, rapid lefolyású gyermekbetegségek szintjére, - amik bár tudjuk, hogy fertőznek, terjednek, és ma is, mint egykor, betörnek gyermekéveink mindennapjaiba, de annak biztos tudatában viseljük el őket, hogy pár napos ágynyugalom és egy kis kámforos oldat hathatósan segít a túlélésben…És hamar véget is ér. A kanyaró, vagy a mumpsz ijesztő tud lenni, - de belekalkuláltuk az életünkbe…Túl kell esni rajta. Hiszen csak egy kis gyermekbetegség mindkettő...

A mumpsz viszont felnőtt, érett fejjel már nagyon veszélyes… - értessék ez kétértelműen is akár.

Megvallom, rosszkedvűen latolgatom ezt a gondolatot. Olvastam egyszer valahol, hogy a gonoszság a jóságunkat, az ostobaság az okosabbak eszét, a becstelenség a tisztességünket, a kegyetlen nyersesség az irgalmunkat hátrafogja, és megpróbálnak uralkodni rajtunk. S ezt annál hathatósabban teszik, mivel többségben is vannak.

Aztán néha kincsre lelünk.

Legalábbis ezt gondoljuk, és ilyenkor nagyon széles és boldog mosoly kéredzkedik arcunkra, ha erre a kincsre akár csak rágondolunk…

[…]

Közbevetőleg hadd osszam meg egy kivételesen gyönyörű zenei élményemet ezen sorok írása közben.

A zene mindig is fontos szerepet játszott/játszik életemben, de erről már sok írásomban ejtettem szót.

Most újabbal gazdagodtam. Ajándék ez, - szívemnek kedves ember ajándéka. Nem tudok szabadulni a melódiától, a zeneiségétől, szinte végtelenítve hallgatom, az egész lakás telistele van ezzel a szép gitárszólót olyan bravúrral megszólaltató muzsikával, olyan, hogy a szépségétől a hideg futkos a hátamon. Mindez párosul két olyan kivételesen kellemes hanggal, ami már magában is katartikus élmény, - és (szerencsére…? szerencsétlenségemre..?) mindez nem elég. Paradox módon ez a tömény szépség még tovább kínoz.

…mert kapcsolódik hozzá még valami, amitől még szebbé, még felejthetetlenebbé válik. És nem csak ma. Eztán bármikor meghallom, felpattan egy titkos ajtó valahol a tudatalattimban, és ekkor előtolakodnak kedves, szép pillanatok, ami miatt a szép még szebb, a kellemes még kellemesebb, a félrecsúszott nyakkendő még kedvesebb, egy rossz, beidegződött kósza mozdulat még vonzóbbnak tűnik, a golfpálya zöldje még zöldebb, a fasor pedig még annál is lenyűgözőbb, mint ahogy emlékképeimben most él…

Ezzel együtt bizakodás is lapul ott, abban a titkos fiókban: a jóság és érték talán még nem veszett ki teljesen a világból, csak menekül…Vagy menekülni látszik. Régi játék, a természet ősi, bájos trükkje, épp csak azt nem tudom eldönteni, hogy hisztérikus jellegénél fogva az életünk simulékony működtetésére alkalmas-e, lévén célja a mielőbbi birtokbavétel; vagy pedig a két nem kibékülésének szép óhaja...?

Hinni akarok benne, az „újrakezdés egy kedvezőbb pozícióból” meg nem szűnő erőfeszítésével - erősen, sőt akár erőszakosan is hinni akarok benne, hogy nem tud teljesen szemem elől veszni. Nem engedhetem, hiszen lételem.

Címek sorakoznak előttem egy gondosan kinyomtatott papírlapon…Szemem végigsiklik az All the Roadrunning, a Beyond my Wildest Dreams vagy a zsigereimben sírásra nógató If this is Goodbye láttán…

Igen...Ha most ez utóbbiról kérdeznének: a válaszom egyértelmű „nem” lenne.

[…]

A májusi tűnődés ebben az évben nem kedvez nekem. Egyelőre még nem akarom elhinni. Ragaszkodom a megtalált kincshez.

I Dug up a Diamond…Talán valódi, - igen, valódi. Ha talmi lenne, felismerném.

Nem, ez valódi.

Csak valamelyik kis ösvényen eltévedt. Vargabetűt ír le, de visszatalál.

Ide fog találni.

Hiszen május van - és én imádom a májust.





...

Cím: Még egy kis tűnődés...
Kategória: Esszé
Alkategória:
Szerző: Kovács Anikó
Beküldve: May 18th 2006
Elolvasva: 1542 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Esszé főoldalára | Megjegyzés küldése ]