Csak álltam a peronon, hosszasan bámulva távolodó vonatod után, s ömlött a könnyem. Előtted sosem merek sírni, nehogy még gyengeségnek véljed, holott gyengeségről szó sincs, sokkal inkább valami nagyon mély fájdalomról, amiért magaddal viszel egy darabot a lelkemből, valahányszor elmész tőlem. Egy utolsó pillantás még a maszatos, tükröződő ablaküveg mögé, ahol csak sejtem, hogy ülsz, s miközben a szerelvény kigördül a pályaudvarról, elteszem ezt a homályos képet is jó mélyre, a többi közé.
Máskor meg én ülök azon a vonaton, homlokom a hideg üveglaphoz szorítva, és csak nézlek, nézlek, mint egyetlen ragyogó színfoltot a peron – vagy akár az egész világ - szürkeségében.
Már megint búcsúznunk kell. Gyűlölök búcsúzni, Tőled meg különösen. Mogorva vagy, s rosszkedvű olyankor, érzem már mennél, mielőbb túl akarsz esni rajta, hogy végre egyedül lehess a gondolataiddal. Mert távolról valahogy sokkal könnyebb nekünk szeretnünk egymást, hiszen megszépíti az érzést a várakozás, a vágyakozás, s az egymás hiánya fölött érzett keserű ízű önsajnálat. Mint két furcsa mágnes, akik csak addig vonzzák egymást, amig nem kerülnek kellően közel, aztán meg úgy viselkednek, mint két közönséges vasdarab.
Most is csak feküdtünk szótlanul egymás mellett a plafont bámulva. Máskor meg annyi témánk lenne, s gondolatban tán százszor is lejátsszuk, mi mindent fogunk majd mondani, ha végre találkozunk. S aztán végül minden tervünk semmivé foszlik, akár a buborék. Mi nem szárnyalunk, mi megbénulunk, s megnémulunk egymás társaságában. Mert ostoba módon mindig ilyenkor jut eszünkbe a nemlétező jövőnkön töprengeni. Mindketten jól tudjuk, nem egy hollywood-i mese főszerepét játszuk éppen, ez maga az ÉLET, amely közismerten nem szívesen tűri meg a józan ésszel ellenkező dolgokat. Mi nem vagyunk képesek a mának örülni, akárcsak a siralomházban a rabok. Hiszen ott lebeg az az átkozott penge a fejünk fölött, s minden pillanatban arra várunk, mikor súlyt már le végre. Pedig milyen jó volt a kezdetek kezdetén naivan tervezgetni a közös jövőt, s képzeletben be is rendeztük azt a lakást, melybe Neked egy külön dolgozószobát álmodtunk, ahová mindig elvonulhatsz, amikor kedved tartja, mert Neked lételemed az elvonulás és a magány. Kellenek a falak és a zárt ajtó, ahová nem engedsz be senkit. Ezek a falak máskor ott vannak körülötted. Mindig, amikor már kezdem úgy érezni, igazán az enyém vagy, s végre megmelegedhetnék lényed gyönyörű tűzfényénél, visszahúzódsz a varázsgömbödbe, s megfoghatatlanná válsz. Mások számára tán még jobban. Azért én örülök, hogy láthattam és kaphattam Belőled valamit, amit soha senki. S akármit hozzon számunkra a jövő, már van, amit többé nem vehetnek el tőlünk. S Te bennem maradsz, örök engramként a lelkembe égve, őrizvén Téged a halálon is túl.
Sétáltunk, és megmutattam Neked a várost az én szememmel, ahogyan én látom, s végre bementünk abba a templomba is, amit ígértem, s amiről előbb írtam, mintsem valóban megtörtént volna. Némán követtél, számodra nem ugyanazt jelenti egy templom, mint nekem. Ami Neked csak építészet, nekem misztika és spiritualizmus. Én szeretek időnként szétáradni. Szanaszét szórni lelkem legapróbb alkotórészeit, és eggyé válni a Világegyetemmel. Időnként kell ez a feloldódás, bár ezt nem sokan értik. Sokszor érzem azt, hogy sírnom kell, együtt a világgal, a világért, mert olyan fájdalmasan szép és tökéletes Isten alkotása. Sírok a filmeken, sírok a jól sikerült reklámokon, sírok, ha szenvedő embert vagy állatot látok, sírok a tökéletesség megtapasztalásakor. Sírok, amikor Téged ölellek, és sírok, amikor Tőled búcsúzni kell.
Ujjongva siettem eléd, legbelül mégis feszengve, hátha mégsem jössz el. Egyidőben érkeztem a vonatoddal, és az ezernyi utas között is oly könnyű volt megtalálnunk egymást. Hisz nem volt még két olyan ragyogó mosolyú ember a peronon áramló tömegben. Nem nehéz Téged észrevenni, akkor sem, ha a sapkádat mélyen a füledre húzod, ahogyan szoktad, mert senki másnak a világon nincs olyan nagy, szelíd, barna őzikeszeme. Örültünk egymásnak, mint akik már évek óta nem találkoztak, mert hát a napok nekünk éveknek tetszenek. Nem érezted túl jól magad, mégis eljöttél hozzám, még betegen is. És csak álltunk a peronon, hosszasan bámulva egymást…
