A nő a földön térdelt, hófehér arcát beragyogta a Hold ezüstös fénye, szürke hajába belekapott a kora őszi szellő első fuvallata. Tekintetét szomorúan szegezte a lány sápadt arcára, miközben keményen, ám mégis túláradó szeretettel markolta meg a kezét, s simogatta meg a görcsösen összezáruló ujjakat. Szívét soha nem ismert érzések töltötték el, ahogy életében először igazán végigmérte. Az évek folyamán a szeretett cserfes kis babaarc megkomolyodott, s egy ifjú nő tekintetével pillantott vissza rá, szinte tükröt mutatva az asszonynak, aki saját elmúlt fiatalságát vélte felfedezni a csillogó szempárban. Ez a szempár most üres volt, s a csilingelő hang, melyet a nő annyira szeretett, megbújt valami rémisztő némaság mögött. Keze lassan indult el az arc felé, és rájött, hogy még egyszer sem simogatta meg. Még soha nem tapintotta meg, milyen friss és üde a bőre, milyen puha a haja. Még soha nem vette észre szemöldöke felett azt az apró anyajegyet és a gödröcskéket az ajkai mellett. Villámként hasított belé a felismerés, mennyire nem ismeri, és mégis mennyi minden köti hozzá.
Emlékezett, mikor először megpillantotta: sikoltozva rohangált a többi pelenkás kisgyerek közt, világosbarna, göndör fürtjei csak úgy repkedtek utána, és szívből jövő, angyali kacagása már az első percben megragadta őt.
- Hogy hívják ezt a kislányt? - kérdezte az árvaház igazgatóját.
- Catherine. - mondta a korosodó férfi, és a nő szívébe jeges fájdalom hasított, ahogy újra szemügyre vette a gyermeket.
- Catherine...a kislányom... - szakadt ki belőle, és nem tudta visszafojtani könnyeit. Férjét és ötéves kislányát pár éve vesztette el egy autóbalesetben, és ez a kölyök a csintalan mosolyával megszólalásig hasonlított az ő kis Cathy-jére. Hosszú hónapok múlva jött el megint, és magával vitte a lányt. A szürke falak közé visszatért az élet, a napfény hosszú idő után újra beragyogta a nő sivár világát, s az a gyermeki boldogság és őszinteség, amivel Catherine ajándékozta meg, új értelmet adott mindennapjainak.
Az első pillanattól fogva szerette őt, de szeretetét beárnyékolta a múlt, és szörnyű rémálomként kísértette saját gyermeke képe: „Mama, szeretsz még?”- hallotta álmaiban elfúló hangocskáját, majd a látomás szertefoszlott és ott ugrándozott előtte ez a kis csitri ravasz, mindent átható pillantásával és konokul göndörödő tincseivel. Bűntudatot érzett, hogy Cathy emléke elhalványulni látszik mögötte, és talán ösztönösen megpróbálta magától távol tartani.
Emlékezett, mikor a gyerek iskolás lett, és kitűnő bizonyítványával állt előtte az év végén. Ő tettetett szigorral lapozta végig, és megpróbálta nem észrevenni a lány várakozásteli izgalmát, tisztelettől csillogó szemét, mikor visszaadta neki a könyvecskét.
- Rendesen tanultál. - mondta egyszerűen, de Catherine-nek ez mindennél többet jelentett. Térdei remegtek, és egy aprócska könnycsepp gördült le az arcán örömében.
- Büszke vagy rám, Mama? - kérdezte, szinte reszketve a boldogságtól.
A nő megdermedt. A lány először ejtette ki ezt a szót a száján, és ő úgy érezte, mintha ezernyi tőrt mártottak volna a szívébe. Fájdalmában elvesztette józan eszét, és egy olyan hatalmas pofont kevert le neki, hogy még ő is megijedt.
- Ne merészelj még egyszer így szólítani! Megértetted? - üvöltötte, és amint a kislány kirohant a szobából, zokogva borult az ágyára.
Mindig titkon sírt, mikor egyedül volt, de nem vette észre, hogy Catherine figyeli őt, és a kulcslyuknál ágaskodva ő is vele könnyezik. Éjszakák teltek el úgy, hogy a gyermek a küszöbön aludt el, s csak hajnalban lopózott vissza a saját ágyába, mikor biztos volt benne, hogy nem veheti észre. S reggel, mikor a Nap első sugarai felkeltették, mindig forró fürdővel, és friss reggelivel várta őt.
Soha nem kérdezte, miért nem fogja meg a kezét, miért nem ad neki jóéjt puszit, mint ahogy osztálytársainak adnak az anyukáik. Miért nem engedi, hogy karácsonykor a fa alatt megölelje, és miért zavarja el, mikor beszélgetni szeretne vele. Nem kérdezett semmit, a kislány feltételek nélkül szerette őt, jobban, mint a nő valaha is gondolta volna.
Eszébe jutott Catherine első osztálykirándulása. Még mindig élénken emlékezett a tízéves lány arcára, mikor az indulás előtt utoljára ránézett, és hatalmas, kövér könnycseppek potyogtak a szeméből.
- Nem akarok elmenni. - zokogta, és a nőnek hatalmas erejébe telt mozdulatlannak maradni.
- Ne beszélj ostobaságokat! - mondta szigorúan. - Rádfér már, hogy a saját szobádon kívül más helyeket is megismerj.
- De hiányozni fogsz... - tört ki a kislány, és ő látta, ahogy elindul felé, és kitárja a karját. Megmerevedett. Torka kiszáradt, és soha nem ismert erejű gyengeség lett úrrá rajta. Látta maga mellett a többi gyereket, akiket átölelnek szüleik, majd látta Catherine-t, aki reszketve és kétségbeesetten vágyik anyai érintésére.
- Jó utat. - mondta nyersen, majd megfordult, és többé vissza sem nézett. Hallotta, amint a busz motorja felzúg, majd elrobog az országúton, végül teljesen elenyészik a semmiben. Magányosan ballagott vissza a házhoz, és olyan ürességet érzett belül, amilyet még soha.
Aznap este a régi fényképek között kotorászott. Azóta nem látta őket, mióta az a végzetes baleset elvette tőle a családját azon a szörnyű, jéghideg éjszakán. John a szüleitől hajtott haza a kis Cathy-vel, mikor egy részeg sofőr fordult ki eléjük hatalmas kamionjával, és letaszította az autót az út melletti mély szakadékba. Hajnali négykor csöngött a telefon, és egy rekedt hang szárazon közölte vele: „Mrs. Peterson? Attól tartok, rossz hírt kell önnel közölnöm: a férjét autóbaleset érte...” Nem engedték neki, hogy lássa őket, azt mondták, nem tenne jót a látvány, ő azonban a mentőautóban még utoljára megpillantotta kislánya halálba meredő arcát, és vértől ragacsos, világos fürtjeit. Attól a pillanattól kezdve a kép fészket rakott agyában, és soha többé nem tudta elfelejteni.
A fotón Cathy hároméves lehetett. Szenvtelen, gyermeki mosollyal pillantott rá, és olyan kísértetiesen emlékeztetett Catherine-re, hogy a nőnek megszakadt a szíve. Eszébe jutott a lány, ahogy pár órája elbúcsúzott tőle, és hatalmas kék szemei szinte könyörögtek, hogy megölelje őt. De nem tette. Nem volt rá képes. Úgy érezte, ha megtenné, saját gyermekét tagadná meg, tőle vonná meg mindazt, amit ő érdemel és nem az a kis csitri. És mégis, mégis olyan elkeseredetten, őrülten vágyott rá, hogy magához szoríthassa, megsimogassa édes babaarcát, hogy a kislány még egyszer Mamának szólítsa... Visszanézett a képre, majd megkeményítette magát. Az én gyerekem Cathy, és ő is marad. - mondta halkan, majd becsukta a fotóalbumot.
Catherine koránérő típus volt. Már tizenhárom éves korában megfordultak kecses, légies alakja után a férfiak. Vékony dereka kiemelte nőiesen kerek csípőjét, feszes mellei legnagyobb igyekezete ellenére is kidomborodtak blúza alól. Világosbarna, göndör loboncát egészen hosszúra megnövesztette, és mindig gyönyörű, vastag fonatokban hordta.
A nő elmosolyodott, ahogy felidézte magában a napot, mikor a kislányból nagylány lett. Éppen a vacsora elkészítésével foglalatoskodott, mikor hatalmas sikoly rázta meg a ház nyugalmát; Catherine hangos zokogása csak úgy visszhangzott a falak között. Ő ideges lett, és azonnal felrohant az emeletre, de amint meglátta a fürdőszobában kuporgó lányt, rögtön rájött mindenre.
- Meg fogok halni. - nyöszörögte Catherine, és lehajtotta a fejét.
- Ugyan, miért halnál meg? - kérdezte a nő erélyesen, de nem tudta leleplezni büszke mosolyát. A lány tovább nyafogott.
- Biztos, hogy beteg vagyok, és valami nagyon nagy baj van. Rettenetesen fáj a hasam, és még vér is folyik belőlem...ott...
A nő mozdulatlanul állt, és némán figyelte Catherine-t. Tudta, hogy most van a legnagyobb szüksége egy anyára, aki elmondja neki, mi történik vele, aki felkészíti az életre, de úgy érezte, képtelen cselekedni. A lány észrevette szemében a kétségbeesettség jeleit, és fájdalmasan felordított.
- Ugye, mondtam. Már nem is lehet sok hátra. Már érzem, ahogy elszáll belőlem az élet.
- Dehogy száll el belőled az élet! - kiáltotta a nő, és felrántotta a lányt a földről. - Nagylány lettél, Catherine, és ez a dolog, ami most történik veled, minden hónapban meg fog ismétlődni. Ez jelenti azt, hogy érett, és egészséges vagy, és ha majd felnőtt nő leszel, gyerekeket szülhetsz. Úgyhogy szedd össze magad, és hagyd abba a sírást!
Megfordult, hogy még időben elrohanhasson, mielőtt teljesen elérzékenyül, de Catherine megállította.
- Neked is szokott vérezni? - kérdezte gyermeki őszinteséggel.
- Igen, minden nőnek szokott...- mondta halkan.
A lány értetlenül ráncolta össze a homlokát.
- Akkor neked miért nincs gyereked?
A nő érezte, ahogy a keserű düh elhomályosítja az agyát, és gyomra remegni kezdett. A könnyek olyan erővel törtek fel lelke mélyéről, mint a forrón izzó láva, ami évezredek óta szunnyad a föld belsejében. Nem szólt semmit, csak megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn. Catherine többé nem látta már aznap.
A lány hamar ráeszmélt, hogy egyedül kell megbirkóznia az élet nehézségeivel. Tudta, hogy ha anyagi támogatásra van szüksége, megkapja, de a tanulmányain, és mindennapi szükségletein kívül őt érdeklő kérdésekre magának kellett keresnie a választ. Középiskolás volt, mikor életében először meghívták egy igazi házibuliba. A nő úgy tett, mintha nem érdekelné, hogy Catherine tizenéves barátnőivel egyedül lesz kitéve az éjszaka veszélyeinek, de indulás előtt még megtiltotta neki, hogy idegen fiúkkal ismerkedjen, és akár egy korty alkoholt is igyon.
Catherine rosszul érezte magát a buliban. Szinte azonnal kialakultak a párok, és a fiú, akit neki szántak, cseppet sem nyerte el tetszését. A házigazda egész este lassú zenét játszott, és ő magányosan figyelte a csókolózó szerelmeseket. Hamar elunta magát és kiment az erkélyre, hogy egy kis friss levegőt szívjon, mikor egy jóképű, idősebb srác lépett oda hozzá. Kezében cigarettát tartott.
- Kérsz? - kérdezte, és a lánynak elállt a lélegzete, mikor a fiú rávillantotta hófehér fogait.
- Még sosem próbáltam. - mondta kétségbeesetten, de hirtelen szenvedélyes kíváncsiság lett úrrá egész lényén.
- Nyugi, semmi komoly. Csak beleszívsz, és engeded, hogy lemenjen a tüdődbe. - magyarázott a srác, és megmutatta neki.
Catherine félénken vette el a cigarettát. Forgatta a kezében, méregette, majd határozottan beleszívott. A füst csípte a torkát, és olyan köhögés jött rá, hogy majdnem megfulladt.
- Minden oké? - kérdezte a fiú, majd kinyújtotta a kezét. - Richard vagyok.
- Catherine...- nyögte a lány még mindig fuldokolva, majd mindketten nevetésben törtek ki.
Catherine első látásra beleszeretett Richardba, és éjszakánként titokban dohányzott a kert végében lévő hatalmas szomorú fűz árnyékába bújva. A csikkeket féltő gondoskodással ásta el, így biztos volt benne, hogy a nő nem tudhatja meg szégyenteljes titkát. Fortyogott mérgében, mikor tavasszal pont azon a részen támadt kedve virágot ültetni, és miközben végig fellazította a földet, felszínre kerültek a cigarettamaradványok. A nő nem kiabált vele. Összegyűjtötte egy kis üvegben a csikkeket és felvitte a szobájába.
- Ha már ilyen undorító szokásod van, legalább ne a kertbe ültesd el a bagóidat. - mondta nyersen, és magára hagyta őt.
Richard egy hét után csókolta meg először. Catherine-nek fogalma sem volt, mi történik vele, és a felfedezés mámora a legmélyebb szerelembe taszította őt. A nő eleinte nem értette, miért késik a lány órákat az iskolából, és mikor hazajön, miért ugrándozik dalolva a lépcsőkön. Sokszor megfigyelte, hogy még késő éjszaka is égett nála a villany, és hallotta lágy, dallamos hangját, amint telefonon beszél valakivel.
Éjt nappallá téve szerelmes filmeket nézett, és titokban elvette a könyvespolcról rég elveszettnek hitt lányregényeit.
Egyszer épp az emeleti folyosót takarította, és Catherine-nél legjobb barátnője vendégeskedett. Még a zárt ajtó mögül is tisztán lehetett érteni, mit beszélnek.
A lány hangja izgatott volt, és komoly.
- Mit gondolsz, Susie, fájni fog az első?
A nő megdermedt. Szeretett volna egy hatalmas pofont lekeverni neki, és anyai ösztönei hihetetlen erővel törtek rá. A rákövetkező napokban egy vaskos könyvet csempészett a lány szobájába a nővé válásról, és az első alkalomról, és este a kulcslyuknál leskelődve örömmel nyugtázta magában, hogy Catherine figyelmesen elolvas minden egyes oldalt.
A Richarddal való kapcsolat nem volt hosszú életű. A lány egy hétig nem volt hajlandó előbújni a szobájából, miután rajtakapta szerelmét egy másik lánnyal. Még vacsorázni sem jött le, és az iskolába is korán indult el, nehogy még véletlenül is találkozzon a fiúval. A nő esténként elhaladt a szobája mellett, és hallotta keserves zokogását, a résnyire nyitott ajtón át látta lilára dagadt szemét, és a sok összegyűrt papírzsebkendőt az ágya mellett. Szerette volna megvigasztalni, magához ölelni, ellátni tanácsokkal, de jéggé fagyva állt, és mozdulni sem volt ereje. Catherine észrevette őt, és óvatosan az ajtóhoz osont.
- Tudom, hogy te vagy az! - kiáltotta rekedten. - Nagy erődbe telne egyszer megnézni, élek-e még, vagy már rég megdöglöttem?
- Felesleges így beszélned. Épp most néztem meg, és az üvöltő hangodból ítélve úgy tűnik, nagyon is élsz! - mondta a nő, majd otthagyta őt.
A lány megrémült, és utána rohant.
- Ne haragudj, nem úgy értettem. - szólt utána, ő azonban már sehol sem volt.
Az elkövetkezendő időkben egyre több nézeteltérésük támadt. Catherine öntudatára ébredt, és a nő tudta, hogy a lány érzi, valami nincs rendben kettejük kapcsolatával. Míg eddig szó nélkül engedelmeskedett neki, és feltételek nélkül elfogadta szavát, most szembeszállt vele, és a saját igazát bizonygatta.
Emlékezett, mikor a lány először éjszakázott házonkívül. Ő egész hajnalban az ablakban ült, és remegve leste a függöny mögül, mikor jön már haza. Hatalmas vihar tombolt. A szél őrjöngve kapott bele a fák koronáiba, és az esőcseppek hangosan kopogtak az ablakon. Már világosodott, mikor egy motor fékezett le a ház előtt, és a reflektor belevilágított a szemébe. Egy magas, kisportolt férfi ölelte át Catherine-t, majd szenvedélyesen megcsókolta. A nő szívébe maró féltékenység hasított, majd a bejárati ajtóhoz sietett és mielőtt a lány bármit is szólhatott volna, egy óriási pofont kevert le neki.
- Hol voltál? - ordította, de reszketett örömében, hogy újra látja őt.
- Ó, újabban beszámolóval tartozom a ház úrnőjének? - kérdezte maró gúnnyal Catherine, és kisimított egy vizes tincset a szeméből.
- Ki volt ez a férfi?
A lány döbbenten meredt rá.
- Michael? Michaelre célzol? Ha épp tudni akarod, másfél éve járok vele. De észre vehetted volna, ha nem gyűlölsz annyira, hogy emberszámba sem veszel!
A nő megtorpant.
- Mit beszélsz össze-vissza?
- Jól hallottad. Tizennyolc éves vagyok, de eddig semmi mást nem kaptam tőled, csak gyűlöletet. Fogalmam sincs miért, mit vétettem, de ez az igazság! - kiáltotta, majd elindult felfelé a lépcsőn.
- Mit képzelsz magadról? Azonnal gyere vissza! - indult utána, mire Catherine megállt, és soha nem ismert undorral nézett le rá.
- Jól van, mire vagy kíváncsi? Hogy lefeküdtem-e vele? Igen. És tudd meg, jó volt. Jó volt, de sokkal jobb lett volna, ha van egy anyám, aki elmagyarázza nekem, mi fog történni, mit kell tennem, és tudod... elmondja a mesét a méhecskékről, meg a virágokról. De nem, te hagytad, hogy fejjel menjek a falnak, és most számon kérsz.
- Nem vagyok az anyád. - mondta halkan a nő, mire Catherine bólintott.
- Igen, tudom. Nem vagy az, de az lehettél volna. Úgy szerettelek, mintha te lennél az anyám, de te elvetted tőlem az összes álmomat. De most már kihűltem és te sem vagy az, aki voltál számomra. Ezentúl én nem fogom engedni, hogy valaha is az anyám légy!
Aznap a nő bentjárt a szobájában. Tűnődve nézte a lányt, ahogy az a fejére húzott takaró alatt szuszogott, és a párna nedves volt a könnyeitől. Elvesztettem - gondolta magában, és óvatosan az ágy melletti tükörhöz lépett. Szeme sarkában apró ráncok húzódtak, és rövid, éjfekete hajában is megjelentek már az első ezüstös tincsek. Negyvenöt éves volt. Úgy érezte, az évek könnyű szárnyakon repültek el felettük, és a kislány, akit annak idején magához vett, érett, felnőtt hölggyé cseperedett. Saját maga fedezte fel mindazt, amit neki kellett volna megtanítania neki, mindig is magányosan nézett szembe a nagy kérdésekkel. Akármennyire is ott volt mögötte, Catherine egész életében árva volt. Azt mondta, nem fogja többé hagyni, hogy anyaként szeresse. A nő kegyetlen fájdalmat érzett, és minden eddiginél jobban vágyott a lány szeretetére. Szinte elemésztette a rettegés, hogy Catherine egyszer majd itt hagyja őt, elköltözik a családjával, és ő sosem mondhatja már meg neki, mennyire büszke rá, mennyire fontos számára. Hagyta, hogy az egyetlen ember, aki képes volt felépíteni őt a családja elvesztése miatt érzett fájdalomból, szépen lassan elhidegüljön tőle, meggyűlölje, és érzelmek nélkül vágja be mögötte az ajtót, mikor végleg eltűnik az életéből.
Catherine kitűnő eredményekkel zárta középiskolai tanulmányait, és a főiskola elvégzése után újságírói pályára lépett. Michael hat évvel első találkozásuk után megkérte a kezét, és ő boldogan mondott igent. Az esküvőjük csodálatosan sikerült, és bár a nő mindent megpróbált, hogy elzárkózzon a nagy nap elől, a lány őt kérte fel tanúnak. Nehezen tudta aláírni az anyakönyvi kivonatot. Keze remegett, könnytől elhomályosult szeme alig látta a betűket, de mégsem ölelte át Catherine-t, mielőtt az boldogságtól ragyogó arccal bepattant a tűzpiros sportkocsiba, és újdonsült férje oldalán eltűnt a semmiben. A nő még a távolból is látta a vörösen világító „Just married”- feliratot, és hallotta a maguk után húzott üres konzerves dobozok fülsiketítő csörömpölését.
Elment - mondta félhangosan, és meglepődött, mekkora üresség, és színtelenség volt a hangjában.
Igaz, a lány még elég sokáig vele lakott, egyre ritkábban látta, ha pedig otthon volt, görnyedten ült a számítógépe előtt, és a cikkein dolgozott. Ő titkon mindig elolvasta őket, és melegség töltötte el a szívét, ahogy ráeszmélt, Catherine-nek milyen tehetsége van az íráshoz, milyen jól, és ízletesen formálja a mondatokat, mennyi érzelem és valóság van a munkáiban.
Michael, ha tehette, eljött, és olyankor féltékenyen hallgatta örömteli kacagásukat, éjszakába nyúló beszélgetéseik halk morajlássá tompult hangját.
Hirtelen felötlött benne az emlék, mikor egyik este a lány vörösre sírt szemekkel jelent meg a szobája ajtajában.
- Megőrülök, ha nem mondhatom el valakinek... - kezdte, és a nő érdeklődve kapta fel a fejét.
- Ugyan mit?
Catherine mély levegőt vett.
- Tudom, hogy én voltam a hülye, és vigyáznom kellett volna, de egyszerűen elragadott a szenvedély, és akkor már nem számított semmi más, csak az az érzés. Meggondolatlan vagyok, egy szánalmas alak!
- Nyögd már ki, mi a baj! - rivallt rá, mire a lány megvonta a vállát.
- Terhes vagyok.
A nőben megfagyott a vér. Úgy nézett rá, mint aki kisértetet lát.
- Ez biztos? - kérdezte remegő hangon.
- Úgy néz ki, igen. Legalábbis, ami ezt a terhességi tesztet illeti. Ugyanis jobban elszíneződött, mint kellett volna. Most mit tegyek?
- Semmit. Férjnél vagy. Nincs akadálya, hogy megszüld a gyerekedet.
Catherine szemei elkerekedtek.
- Dehogynem. Épp a karrierem első lépcsőfokán állok. A főnököm kitérne a hitéből, ha a gyerek miatt nem tudnám folytatni a riportsorozatomat, amit nagy munkával készített elő nekem.
A nő idegesen pattant fel, és egészen közel hajolt hozzá.
- Ugye nem akarsz hülyeséget csinálni, Catherine? - kérdezte vádlón. - Addig örülj, amíg lehet gyereked, és amíg szeretettel tudsz róla gondoskodni. Ne foszd meg magad a világ legnagyobb kincsétől semmi kedvéért! Te ne...
A kis Gabriel pontban Szentestén jött világra. Michael telefonált a kórházból, hogy egészséges, majdnem négy kilóval született, és az anyukája is remekül érzi magát. A nő nem ment be hozzájuk. Egyszerűen semmi ereje nem volt látni a lányt újszülött kisfiával. Ő már anya. Ő már érzi azt, amit ő érzett, mikor saját gyermekének adott életet. És már érzi azt, amit ő érez, amikor nap, mint nap ránéz, és nap mint nap megcsodálja, milyen remek ember vált belőle. Tudta, hogy végzetes hibákat követ el, de nem volt mersze szembeszállni saját félelmeivel. Catherine dühösen tépte fel az ajtót, mikor hazajött, és egy szempillantás alatt összepakolt mindent.
- Elmegyek. - üvöltötte keserűen. - Nem látom okát, miért maradjak ebben a házban, mikor gyűlölsz, gyűlölöd a férjem, és gyűlölöd a gyermekem is.
- Hová akarsz menni? - kérdezte a nő, és mélyről jövő fájdalom szakadt fel belőle, ahogy a szavak elhagyták a száját. Catherine hűvösen mosolygott.
- Miért akarod tudni, mikor arra sem voltál képes, hogy megnézd a kisfiamat? Eltűnök az életedből, hiszen mindig is ezt akartad. Nem látsz soha többé, megígérem.
Megfogta a bőröndjét, és még utoljára végigmérte őt.
- Istenem, mennyire gyűlöllek! - mondta, miközben egy vékony könnypatak csordult le az arcán. - Gyűlöllek, legalább annyira, amennyire szeretlek még mindig.
Öt évig nem hallott róla semmit. Csak egyre terjedelmesebb, és nagyobb elismerésben részesített írásait olvashatta az újságok hasábjain. Az idő ólomlábakon járt, és a nő csak akkor észlelhette az évek múlását, mikor a mosdó feletti tükörben szemügyre vette vonásait. Megöregedett. Már majdnem hatvan éves volt, és fekete hajkoronája csaknem teljes egészében őszbe fordult. A szeme és ajkai mellett húzódó ráncok elmélyültek, és selymes arcbőre, amelyre világ életében büszke volt, most fáradt és sápadt volt. Minden egyes napját a napi újság olvasásával kezdte és fejezte be. Catherine szobáját rendszeresen kitakarította, friss virágot tett a vázákba, áthúzta az ágyneműket, ott hagyott ruháit is minden hónapban kimosta. Mikor magának terített, megszokásból mindig két tányért fogott meg, és szomorúan tette vissza az egyiket, mikor rájött, hogy egyedül van. Éjszakákon át ábrándozott arról, hogy a lány egyszer majd visszajön, és újra visszatér a boldogság a falak közé, újra beragyogja a fény megkeseredett, öreg szívét.
Catherine eljött. Homokszürke autója beparkolt a ház elé, és kilépett belőle az harminc éves, gyönyörű, felnőtt nő, akire éveken át várt. Bordó kosztümöt viselt, és haját kontyba tűzte. Divatos, és elegáns sminkje még jobban kiemelte tengerkék szemének fényét, arcának úrias vonásait.
A nő legszívesebben elérohant volna, de nem bírt megmozdulni. Némán várta, hogy a lány bejöjjön a szobájába, és szembenézzen vele.
- Itt vagyok. - mondta halkan, és arcizmai megrándultak. - Tudom, hogy számodra ez nem sokat jelent, de nem akartam úgy elmenni, hogy nem mondtam el neked.
- Elmenni? - kérdezte döbbenten a nő.
- Igen. - válaszolta nyersen Catherine. - Michaellel, és a gyerekekkel úgy döntöttünk, átköltözünk Európába.
- Gyerekek. - ismételte meg a szót, de a lány megelőzte a kérdését.
- Igen. Van egy kislányom, Jenny. Már kétéves. - mondta hűvösen, majd közelebb lépett, és egy percig mozdulatlanul állt. Hirtelen egy gyűrött, öreg papírlapot vett elő a retiküljéből, és a nő ölébe dobta. Egy újságcikk volt még huszonhét évvel korábbról. A vastag fekete keretbe élesen villant bele a vérvörös betűkkel írt főcím: „Egy fiatal család tragédiája”, majd látni vélte saját elkeseredett arcát, a mentőautót a körülötte ugráló orvosokkal, és az összeroncsolódott kocsit a szakadék szélén.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte Catherine halkan. - Miért nem mondtad el, hogy volt egy férjed, és egy kislányod. akit Catherine-nek hívtak?
- Képtelen voltam rá. - suttogta fájdalmasan a nő.
A lány megrázta a fejét.
- Most már értek mindent. Értem, miért nem engedtél soha közel magadhoz. Értem, miért nem fogadtál el, és miért gyűlöltél annyira.
Ez nem igaz! - akarta mondani, de nem jött hang a torkára. Catherine-ből kitörtek a könnyek.
- Magadhoz vettél, mert nem bírtad elviselni, hogy nincs többé lányod. Emlékeztettelek rá, és neked ez elég volt, de közben engem ellöktél, mert féltél, hogy a helyébe lépek. Nem tudtam, miért nem szeretsz, és próbáltam neked megfelelni, de te egyre jobban gyűlöltél. Ó, ha tudnád, mennyire vágytam rá, hogy egyszer kedvesen szólj hozzám. Hogy egyszer megsimogass, hogy átölelj.
A nő elfordította a fejét, mert érezte, hogy fojtogatják az érzelmei.
- Nézz rám! - üvöltötte a lány. - Legalább most az egyszer nézz rám, Anyácska! Nézd meg, mi lett belőlem! Egy elkeseredett emberi robot, akinek még mindig te vagy az éltető ereje, mert szeretlek. Akármit tettél, és akármit teszel, szeretlek, te szörnyeteg!
Nem szólt semmit, csak felnézett. Catherine visszahőkölt, amint felfedezte szemében az apró, remegő könnycseppeket.
- Sírsz? - kérdezte bizonytalanul. - Sírsz, Mama? Hallod, amit mondok? A lányod vagyok, Mama. A lányod vagyok, mert te neveltél fel. Akármennyire gyűlöltél, te neveltél fel. Miattad vagyok az, aki vagyok.
- Ne! - nyögte a nő keservesen, de a lány nem tágított.
- Csak nem fáj? Fáj, Anyukám? El tudod képzelni, nekem hogy fájt éveken keresztül, mikor nem voltál ott, ha szükségem volt rád?
- Hagyd abba! - ordított fel a nő, és Catherine elhallgatott. Hátrált egy keveset, majd megfogta a kilincset.
- Nem akartalak bántani. Most örökre elbúcsúzom, és azt hiszem, már soha többé nem találkozunk. Nem akarok rád emlékezni, és arra kérlek, te is törölj ki engem az életedből. Fáj, hogy így alakult, mert sokkal szebb is lehetett volna, de most már kár rágódni a múlton. Vége.
Utoljára még odalépett hozzá, és óvatosan megsimogatta ősz haját.
- Szeretlek, édes Mamám! - mondta alig hallhatóan, majd olyan hirtelen, ahogy jött, elment.
És a nő most a földön térdelt. Szívét darabokra szaggatta a fájdalom kegyetlen, gyilkos érzése. Végigsimított a lány finom bőrén, puha haján, és apró puszit nyomott fakó arcára. Huszonöt éve először törtek fel ajkai mögül a mindig is áhított szavak, először suttogta őket Catherine apró fülébe.
- Szeretlek, édes kislányom! Mennyire, mennyire szeretlek! - zokogta, és ráborult a lányra.
Catherine nem válaszolt. Halott volt. Összetört autójának maradványai szerteszét hevertek az úton, és a rendőrkocsik villogó fénye bevilágította a vérétől összemaszatolt homokot, ahol feküdt. A nőn őrült halálfélelem lett úrrá, ahogy megértette, mindennek vége, ahogy ráébredt, mindkét lányát ugyanúgy vesztette el. Mennyi éve el akarta már mondani neki, mennyi éve készült rá, hogy egyszer átöleli és magához engedi. Hányszor várta a pillanatot, mikor lányának szólíthatja, mikor elárulhatja, hogy az életénél is jobban szereti. Gyáva volt. Egyre csak azt ismételgette: majd holnap. De sohasem volt holnap, és rájött, hogy már nem is lesz. Anélkül ment el tőle, hogy egyszer is igazán anyjaként szerethette volna. Pedig úgy szerette. Az évek folyamán ráeszmélt, hogy önző volt, és a kislány érzéseivel nem törődött. Ráeszmélt, hogy elvakultan hitt abban, talán egyszer visszakapja az ő kis Cathyjét. Most döbbent rá, hogy visszakapta, de saját ostobasága miatt megint elveszítette. Örökre. Most már mindennek vége. Ujjával lecsukta Catherine szemeit, majd felállt és felnézett az égre.
- Istenem! - mondta rekedten. - Miért nem tudunk örülni annak a szeretetnek, amit kapunk? Miért vágyunk egyfolytában másra? Miért várunk folyton a megfelelő pillanatra, miközben az élet kicsúszik a kezünkből, és ráeszmélünk, hogy ezek a pillanatok elsuhantak mellettünk? Ostoba voltam, és gyáva, most már látom. Addig vártam, ameddig késő lett, és Catherine már sosem tudja meg, mit éreztem.
Egy pillanatra megállt, mert a könnyektől elcsuklott a hangja.
- De ugye tudod, kicsim? Istenem, ugye tudja, hogy szeretem? Könyörgöm, mondd el neki, amit én kevélységem és saját önzőségem miatt nem tudtam. Kérlek, Istenem, mondd meg mindkét gyermekemnek, hogy szeretni fogom őket örökké, amíg van még erő ebben a vén testben, amíg még van érzés, és szeretet a szívemben...
