A félelem ára
Péter és Károly hamar összebarátkozott a repülő klubban. Péter már néhány éve oktatta a jelentkezőket vitorlázó repülésre, de a közelmúltban annyira felszaporodtak a kezdők, hogy társ után kellett néznie. Óriási szerencse, hogy Károly most költözött a városba, eddig Budaörsön volt oktató. Szinte egyidősek voltak, gyorsan közös nevezőre jutottak, amiben segített az is, hogy jellemük több ponton egyezett, mindketten alapvetően vidámak, nagyhangúak, és szerették a repülést. Minden lehetőséget kihasználtak, hogy ugrassák társaikat, akik csupán a sportrepüléssel foglalkoztak. A tanulókkal igyekeztek nyugodt, kiegyensúlyozott viszonyt kialakítani, a tanár-diák kapcsolat mintájára, mint bármely más iskolában. Magázták valamennyit, még a korosabb tanulók kezdeményezését sem fogadták el, nem volt haverkodás. Néhány elképesztően veszélyes helyzeten már túl voltak, akadt olyan tanuló, aki majdnem átejtette a gépet leszálláskor, a másik dugóhúzóból nem tudta kivenni a gépet, máskor rövidre szabták az iskolakört, majdnem a főúton landoltak. A rutin, a sok-sok gyakorlás megtette hatását, kitudták kerülni a buktatókat.
A klub mindenféle géppel rendelkezett, és már régóta működött. Így esett meg, hogy néhány nagyon régi géptípus túljutott a megengedett repülési időn, kihasználta az összes felújítási lehetőséget, megérett a selejtezésre. Két ilyen Lepke típusú gépük volt, az egyikbe utoljára beült a menő sportrepülő, és elindult magassági szintet (5000 méter) teljesíteni, afféle hattyúdalként. A könnyű kis gép nyitott volt, eleve nem ilyen magasságokra tervezték, de a menő csávó felvitte, már ötezer felett volt, úgy kellett lelőni (ez egy ottani sportszleng, igazándiból egy piros jelzőrakétát kellett kilőni felé, amely parancs szerint kötelező leszállást jelzett) . Visszatérve a parancsnok jól megdorgálta a bravúroskodó fickót, de aztán valamennyien megegyeztek abban, hogy egy príma gépet ítélnek halálra. A két selejt gép sorsa a szétszedés lett volna, de mivel zömmel fából és szövetből épült, csak a fémrészeket távolították el róla, kivonszolták őket a hangár előtti hatalmas betonplaccra, és előkészítették az égetést. Péter ekkor odaszólt nekik, hogy várjanak egy kicsit, felszáll egy Góbéval, és a hő által nyitott termikkéményben megcsinálja ő is a magassági rekordot. Károly kontrázott, nehogy már egyedül menjen, amikor a Góbé kétszemélyes, beül ős is mögé. Hozták az ernyőjüket, felcsörlőztek 300 méterre, alattuk égett a két Lepke, elkezdtek szűk körökben felfelé csavarni, a príma termikben gyorsan haladtak. Már háromezer méter környékén jártak, amikor furcsa remegés szaladt végig a gépükön. Egy ilyen megbízható, stabil iskolagép nem szokott effélét produkálni, ijedten néztek körül, mi okozhatta. A következő széllökésnél már látszott a hiba: tulajdonképpen a két oldalon lévő szárnyat egyetlen csavar rögzíti középen, de az normál körülmények közt le van biztosítva. Ez most hiányzott, valahogy elszabadult a csavar, és a rezgések kihajtották annyira, hogy az egyik szárny kezdett kicsúszni. Ezzel nem lehetett mit kezdeni, kényszerleszállást sem lehet ilyen helyzetben kockáztatni, ugorni kellett, magára hagyva a széthulló repülőgépet. A piros karral Péter leoldotta a kabintetőt, aztán hátrakiabálta Károlynak: ugornunk kell! Péter ugrott elsőnek, és alighogy elhagyta a gépet, rányitott az ernyőre. A kupola felvágódott, és beleakadt az éppen leváló szárny nyílásába. Ugyanabban a pillanatban a gép dugóhúzóba ment át, és ahogy pörgött, vele együtt keringett a csapkodó ernyőre akadt Péter is. Károly még bent ült, és eddig is félt, de látva, hogy mi történt barátja ernyőjével, pánikrohamot kapott, és még az ülésben megrántotta az ejtőernyő nyitó fogantyúját. Az ő ernyője is nyílt, de rögtön fel is csavarodott a géptörzsre, együtt pörögtek lefelé a géppel, remény sem maradt az életben maradásra. Hosszú zuhanás után csapódtak a földbe, még mindig a gép körül forogva. A többiek véleménye szerint már előtte sokkot kaptak, a halál pillanatában nem is voltak maguknál. A reptér közepére zuhantak, a kintlévő tizenöt-húsz vitorlázó rohant a helyszínre, és némán körbeállták a látványt. Itt már nem volt mit segíteni.
A parancsnok és az egyik technikus valamennyiük előtt kielemezte a tragédiát. Rámutattak, hogy a kétezerötszáz méteren bekövetkezett üzemzavar valóban végzetes lehetett, de csak a gép részére. Egyszerű elrugaszkodással, és néhány méteres zuhanás után mindketten baj nélkül értek volna földet, mert a géptől eltávolodva már semmi sem akadályozta volna az ernyő nyitását. Vészhelyzetben tehát meg kell őrizni hidegvérünket, és tiszta fejjel a megoldás is kézenfekvő lesz. Péter és Károly nem tudott úrrá lenni a félelmen, és ennek szörnyű ára volt: az életükkel fizettek.
