Tartalom és forma
Dátum: Február 27, kedd, 07:32:34 Téma: A mi költősulink
|
In medias res
A vers története régebbi időbe nyúlik
vissza, mint az írott nyelvé; a beszélt nyelvvel egyidős lehet.
|
Mielőtt ezen megállapítás tudományos értelemben vett konklúzióit levonnák,
és az előzményeket és következtetéseket merő fontoskodásnak nem tekintenénk,
érdemes három elvi megállapítást tennünk.
Hogy ki és miként értelmezi a költészetet és a verset, hogy milyen filozófiát
társít mellé, az mindenképpen az olvasó és az alkotó világnézetének függvénye.
Hisz egy vers technikai megközelítése is sok mindenről árulkodik.
Kölcsey Ferenc
Berzsenyi Dániel
Vörösmarty Mihály Petőfi Sándor
Gondoljunk csak bele, Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty,
akik Petőfi kortársainak tekinthetők, még szinte teljesen „antik” költőnek
számítanak, míg Petőfitől talán csak két epigramma maradt fenn.
Vagy Radnóti a szabadverstől miként tér vissza az antik formanyelv legősibb
formáihoz, szintén beszédes bizonyítéka olyasvalaminek, mely nem feltétlenül
a műveltség vagy az iskolázottság függvénye.
És pszichológiai értelemben vett távlatokat nyithat meg, hogy Tóth Árpád
és Juhász Gyula miként tartott ki az elégikus hangzást megéneklő jambikus
lejtésű verssorok mellett, hogy a Tóth Árpád-i líra mennyi melankolikus ünnepélyességet
vitt az anapesztizáló jambusi sorokba, ahogy a jambusok hirtelen feloldódtak
az anapesztus rohanó magányában.
Ugyanakkor a nemzeti himnuszunk vagy a Toldi őszies derűjében a szimultán
ritmusokban a trocheusokat miként gyűri maga alá a Zrínyi-sorok lágyan ütemező
taktusrendszere, mely sokkal bonyolultabb, mint előszörre gondolnánk.
Vers és világnézet
Még senki nem vállalkozott arra a nemes
feladatra, hogy a tudományok, az állameszmék, a művészetek egész történetét
megírja a világnézetek függvényében.
Oswald Spengler és fő műve, a Nyugat alkonya
A fenti állítás részben igaz, hiszen
Oswald Spengler a Nyugat alkonyában valójában másról sem beszél, de ő egy
sajátos mátrixelméletbe vonja, s nem direkt módon görgeti a vallásokkal
párhuzamosan haladó művészetek és tudományok lehetséges változásait.
Ha mérlegre tesszük az összes tudományt és művészetet, nem lehet elbújnunk
azon megállapítás elől, hogy az emberi jelenség szinte minden megnyilvánulása,
melyeket jelentősnek nevezhetünk, vallásos fogantatású volt.
Spengler is azt állítja a sajátos kultúrkör-elméletében, hogy a vallásos
érzés elhanyatlásával a tudományok és művészetek kiürülnek, formálissá
válnak, s elveszik egy adott kultúra flexibilitása.
Viszont azt a tézist sem fogadhatjuk el, hogy a költészet és a vers teológiai
értelemben vett imádságból alakult ki.
Egyáltalán létezik-e egyidejűség a kultúrák történetében?
Már itt is kétféle világszemlélet áll egymással szemben - egy sajátosan
történelmi egy relativisztikus aritmetiko-historiai szemlélettel.
Az egyik kronológiai, azaz a világtörténelmet egységes és lineáris
rendszerű fejlődéstörténetnek tartja, míg a másik tagadja ezt a fajta
egységességet, tagadja az egységes emberit, kultúrákról beszél, melyek
keletkeznek, megérnek, majd elpusztulnak.
Spengler előtt jóval hárman is ezt hirdették: Goethe, Crocke, Madách vagy
olyan jelentős költő, mint Yeats.
Goethe
Madách
Yeats
Másrészről fontos, hogy egy költői életmű miképpen alakul szerzőjének
világnézetéhez. Tolsztoj azt mondta, hogy Shakespeare-t ki kell dobnunk,
hiszen Krisztus nem szerepel a műveiben.
A homéroszi eposzoktól Selma Lagerlöfig, Dantétől Adyig kevés dolog határozta
meg jobban az életmű egészét, mint a szerző és a mű Istenhez való
viszonya. A mai irodalomtörténet viszont a mű és a szerző viszonyát
taglalja, és Istent kihagyja az elemzésből.
Talán akkor járunk el helyesen, ha az irodalom „szentháromságában” a
szerző és a mű mellé odahelyezzük a szerző viszonyulását, a kor
hangulatkultuszát; mindazt, ami a „levegőben volt”, és mindazt a lelki
attitűdöt, mely nélkül az ember csak elszórt lehetőség.
Különleges fejlődési vonal az, amit a
zsidós szellemiségű fiatal Radnóti első két kötetétől az érett férfikor
és az utolsó versek időszakáig húzódik. Az első kötet, mely miatt Radnótit
Istengyalázásért a bíróság szabadságvesztésre ítélte, nos, ehhez képest
a Bori notesz több-e? Radnóti esetében nincs „megtérés”, mint
Verlaine-nél vagy Rimbaud-nál, nincs formagazdagodás. Mégis mindenki az
utolsó köteteket olvassa, pedig a korai Radnóti sokkal teljesebb, sokkal
tisztább, mint az elmúlás szélén tántorgó, az ócska noteszbe saját rémületét
dokumentáló Radnóti.
Vagy Ernest Renan, akinek költői prózába hajló életművében a
szabadgondolkodói attitűd a kései kor antiszemitizmusával miképp kerül
szembe, mikor a kereszténység története után megírja a zsidóság történetét.
Egyáltalán lehet-e fejlődésvonalról beszélni?
Hiszen Ady például az Új versekben és a Vér és Aranyban volt a
„legjobb”, Dosztojevszkij sohasem hanyatlott, és ugyanez elmondható
Shakespeare-ről is.
Viszont Babits és Kosztolányi folyamatosan „fejlődtek”, míg Juhász
Gyula vagy Tóth Árpád már az első versekben is urai voltak a saját költészetük
összes jegyének.
De térjünk vissza a világnézeti viszonyulás kérdésére.
Bach
A Missa Solemnis egy lapja
Beethoven
Azt gondolom, hogy egy ateista világnézetű
karmester sohasem lesz képes megszólaltatni Bach H-moll miséjét vagy
Beethoven Missa Solemnisét. Hallani fogjuk a zenét, de érezni
és élni nem.
Írhatunk aranymetszésponttal felvértezett verset, de ha nem látjuk mögé
annak szakrális szimbolikáját, akkor művészet helyett csak a technikát láthatjuk
meg.
Így vagyunk a haikuval is. Írhatunk a haiku-formát, de sohasem haikut.
Szerdahelyi is így vélekedik:
"A versformák viszonylag kevésbé kötött
voltával szemben a japán költészet a nem ritmikus formák – mindenekelőtt
a természeti metaforák és szimbólumok - virtuóz alkalmazásával tűnik
ki. E szimbólumok azonban a mi kultúrkörünkben ismeretlenek lévén, csak
dekoratív képekként hatnak, filozófiai tartalmukat nemigen tárják fel,
ahogyan Masaoka Shiki e haikujában-
Hideg holdvilág;
Kőpagoda árnyéka.
Egy fenyőfa-árny.
mi a fenyőfáról aligha asszociálhatunk a hosszú életre és a
tiszta békére stb."
Masaoka Shiki
Tudományos fejtegetéssé lesz a vers,
melyet boncasztalra vonnak, hogy a kritikusi szike elvégezze mindazt, amit az
ilyesfajta vers adhat, az Értelmet.
Azt merem hinni, hogy minden ember részben liberális, szocialista, vallásos,
konzervatív, és ezen arányok közt keresi az emberi tudatunk önmaga végleges
alakváltozatát.
Azon emberekben, akikből bármelyik, vagy több elem is hiányzik, azok előbb
vagy utóbb a börtönöket vagy az őrültek házát fogják benépesíteni.
Ezért van az, hogy a diktátorok és a gonosztevők, a nagy vallási géniuszok
közömbösek maradnak a művészetek iránt. Gondoljunk csak Luther római zarándoklatára,
vagy II. Gyula pápa őrületére, melyben a michelangelói művészet csak
pompa, méret, izmok játéka, színek tékozló öncélúsága volt, melyben több
a machiavellizmus mint a krisztusi.
De létezik egy másik lehetősége is a személyiség fejlődésének is.
Talán Shakespeare azért nem beszélt Istenről és Krisztusról, mert tisztában
volt saját, emberi mértékkel mért grandiózusságának törpe mivoltával az
Isten ege alatt. Talán csak a puritán környezete akadályozta meg, de vallástalan
semmiképpen nem lehetett, hisz ezzel a reneszánszkori drámák szerzői „tüntettek”.
Goethe antiklerikalizmusa mögött is megérezhető az emberi esendőségbe való
belenövekedés útkeresése. Goethe, aki megvetette az egyházi hierarchiát, a
legostobább világi hierarchia áldozata lett. E kettősség miatt volt az
Istenhite olyan megközelíthetetlen és rejtegetett.
Byron és Shelley egy alkalommal Istenről beszélgetett. Byron tisztában volt
azzal, hogy az Isten megtagadása annak a tagadása, amely az embert többé
teszi egy ösztönlénynél. Az ateista Shelley élete ha nem lenne annyira
tragikus, ironikusnak mondhatnánk, az emberi természetben rejlő isteni ellen
való küzdés az angyali természetű Shelleyt az angol irodalom legtragikusabb
figurájává tették. Nők és gyermekek halnak meg körülötte, minden jósága
gyilkosság vagy szégyen, minden elve a minden jó megcsúfolása. Angyali természete
ördöggé tette, felelőtlensége korai halálba kergette. Byron, a világ
legszebb férfije ha ránézett torz és nyomorék lábára, melyet anyja szemérmességének
köszönhetett, tudta, hogy az ember milyen esendő, milyen hitvány teremtménye
annak, akit Demiurgosznak nevezett Marcion.
Olyan ez, mikor az ember és a művész összes kérdése az Istenhez való
viszonyában dől el. Van-e megrázóbb írás, mint Wilde De Profundisa,
Verlaine börtönben írt vallásos verseinek gyűjteménye, vagy Ady vérbajból
eredeztethető halálfélelme.
Shelley
Byron
Verlaine
Wilde
Ezért kerülhet egy nem vallásos világnézetű
ember kapcsolatban egy erőteljes szakralitást közvetítő verssel, s azt akár
évtizedeken keresztül is magában hordozhatja, hogy annak fényét a lélek
kristályszerkezete egyszerre megkösse.
Mert a művészet formál bennünket, helyet követel magának a lelkünkben, szögeket
ver belénk, hogy fájdalmainkkal és gyötrelmeinkkel vérezzünk.
Világnézeti archetípusok
Egon Friedell szellemesen állapítja meg,
hogy nem a faj termeli ki a vallást, hanem a vallás a fajokat.
Ha belegondolunk abba, hogy a zsidóság többféle etnikum együttes jegyeit
mutatja, vagy a kereszténység már a koraidőkben is mennyiféle nép vallotta
magáénak, akkor ez az állítás igaz. Az iszlám is eleinte többféle népből
„tevődött” össze.
Friedell az állítja, hogy Mózes előtt nem léteztek zsidók, Homérosz előtt
hellének, Odin előtt germánok.
Viszont az minden ember számára egyértelmű,
hogy az értelem fejlődése mellett a lélek nem fejlődik, hanem alakváltozáson
megy keresztül. Mindenkinek megvan a maga világa, kauzalitása, sorseszméje,
mely szerint mindenki a saját világának mérnöke és kőművese.
A lelkünk olyan alakot vesz fel, melyben megtalálja saját „énképét”.
Mint a víz az edényben. Valaki hamarabb, valaki az élete végén.
Szent Ferenc a férfikor nyarának pompájában, Heine a matracsírban.
Ez határozza meg a versekhez való viszonyulásunkat is. Sokszor a művészet
az az erő, mely feldönti a lélek edényét, hogy a benne levő teljes,
ugyanakkor képlékeny anyag más formát vegyen fel.
Ezért szeretjük másként és mást a művészetben.
Mindannyian magunkban hordunk valamit az isteniből, s ugyanakkor valamit az
istennélküliség állapotából is.
Ha valaki mindezt le akarja ellenőrizni, olvassa el Milton Elveszett paradicsomát,
Dante színjátékát, majd Byron Kainját, Benn korai verseit a hullaházról,
vagy a kései Trakl –és József Attila-verseket.
Forma
Beszéltünk már a vers architektúrájáról. Kő
és kötőanyaga a nyelv és annak grammatikája, valamint a belső szimmetriája
és harmóniája vagy harmóniátlansága.
Még a szabadvers is a formális vers meghatározottságának a függvénye,
melynek vannak belső, gondolati törvényei.
De van valami, ami a formát halhatatlanná teszi. Ez pedig az ember azon képessége,
hogy a matériát mindig átlelkesíti.
Ennek a legadekvátabb műfaja az epigramma. Kőbe vésni, formába zárni a végső
megsejtést, az élet és a halál viszonyulásait, a testamentumot.
A forma örök, a gondolat elvész. Gondoljunk arra, hogy nincs a világon egy
olyan vallás vagy gondolat, melyet minden ember képes lenne magáévá tenni.
A vallások ma is megosztják az embereket, és az emberek megosztják a vallásokat,
s mellette a gondolataink a modern korban akár csak órákra lehetnek érvényesek.
Az euklidészi geometria összeomlott, a maja, arab, ind számelmélet múzeumi
tárgy, a Bolyai-Gauss-Lobacsevszkij rendszer egy elkövetkezendő kultúra számára
nevetséges korlátoltság lesz.
De a formák mágikus erővel élnek tovább, kölcsönadatnak, átvételre kerülnek,
megújulnak és divatba jönnek.
Ha az aranymetszés szabályát minden kultúra felfedezte, s minden az Isten és
az ember találkozási pontjának értelmezte akkor lehetséges, hogy e pont a
Forma a formátlanságban, - a végtelen tört szám.
Kultúrák és formák
Ahány kultúra, annyi nyelv, és ebből következő
formanyelv. Minden nyelvnek megvannak a sajátos hangtörvényei, melyek mint
kristályosodási gócpontok, maguk köré építik a költészet szabályrendszerét.
Ami ma a legkarakteresebb, az a görög.
Bármely náció gyermekének is érezzük magunkat, ha költők leszünk, egy
kicsit görögökké is válunk.
Ha zenélünk, akkor valamit magunkban hordunk Bachból, mindenből, ami zene és
germán. Ha festőkké akarunk lenni, akkor az itáliai festészet és a flamand
késő barnája színezi ecsetünket.
Ha misztikusok akarunk lenni, akkor kelták és magyarok, ősi balladaköltők
és rovást véső szkítákká válunk, bujdosóvá, ahogy Prohászka a magyar
karaktert jellemezte.
Olvassunk csak végig egy magyar versantológiát!
Mélabút, rejtőzködést, halk bánatokat, és ezernyi formanyelvet magába sűrítő
belső csodálatot tapasztalunk.
És mindig tökéletes formát, és mindig valamiféle archaizmust, állandó
elkésődést.
Magyarság és a vers
Sajnálatos módon még az iskoláink
mindig azt a nemzetidegen és nemzetellenes szellemiséget közvetítik,
miszerint a magyarság a világ szellemi életének koldusa, mely innen is
felvesz, onnan elvesz valamit, minden értéke lopott műtárgy.
A modern nyelvészet azonban kezd visszatérni azokhoz a régi elméletekhez,
miszerint a magyar nyelv Európa és a világtörténelem egyik legősibb
nyelve, mondhatni az ősnyelv legtisztábban továbbélő dialektusa.
Krantz professzor néhány évvel ezelőtt megjelent műve már megállapítja,
hogy a magyar nyelv Európa legrégebbi helybemaradó nyelve.
„A mostanság népszerű "kurgán-elmélet"
főleg ott mond csődöt, hogy ezek a portyázók nem voltak képesek a világ
akkora részén a körülsáncolt földművelők nyelvét megváltoztatni. A földművelés
előtti Ukrajnának semmi lehetséges forrása nem volt ahhoz, hogy olyan nagy népességet
tápláljon, amely azután nyelvészeti szempontból majdnem minden népet átalakít
Írországtól Bangladesig. Könnyen elvethető, hogy egy ilyen változás lóvontatta
kocsikkal véghezvitt hódításon alapult volna. A kocsikra az ind és a latin
közös fogalom-meghatározást használ, noha ezt a közlekedési eszközt jóval
a két nyelv elválása (Kr. e. 2000) után találták fel. Így "...a lóvontatta
kocsikra történő hivatkozások az indoeurópai szertartásrendben és mitológiában
talán későbbi betoldások és nem a közös indoeurópai mitológiából származnak"
(Mallory 1981). Továbbhaladva az indoeurópai alosztályok részletes eloszlásában,
e nyelvcsalád anatóliai eredetének, valamint az itt jelzett időbeliségének
további alátámasztását találjuk. Minden kísérlet, ami az indoeurópai
nyelvet Kr. e. 4400-ból, Ukrajnából származtatja, olyan természetes felosztásokat
igyekszik bemutatni, ami egyáltalán nem emlékeztet a tényleges, akár az ősi,
akár a mai nyelveloszlásra. Másrészről e tanulmány anyaga rámutat arra,
hogy az összes indoeurópai alosztályok, rokonságok és helyszínek
automatikusan következnek a Közel-Keletről mintegy 10000 éve kiinduló korai
újkőkorból. E tanulmányban a szigorú rekonstrukció részeként Európa
nem-indoeurópai nyelveloszlását is pontosan bemutatom.
A nyelvészeti földrajz itt következő leírása
az ismert nyelvek egyik hagyományos osztályozása számára sem jelent kihívást,
amint azt észak-amerikai rekonstrukciómban néhány esetben tettem. A váratlan
eredmények az eredeti indoeurópai szétszóródás fokozott régiségének terén
jelentkeznek és a hosszabb helybennlakásban, amit egyes alosztályainak
jelenlegi elhelyezkedése mutat. Ez például magában foglalná jelenlegi területén
a görög nyelv fejlődését Kr. e. 6500 óta és az írországi keltát Kr. e.
3500 óta. A magyarországi magyar nyelv régisége hasonlóképp meglepő
lehet. Ezt mezolitikus nyelvnek tartom, ami megelőzi a neolitikus bevándorlást.
E rekonstrukció sok történelem előtti népesség
nyelvi rokonságát mutatja be, beleértve a nem-indoeurópaiakét is. Ezek legérdekesebbjei
a régészetileg híres dél-oroszországi kurgánok, akik biztosan altáji
nyelvűek, annak is a nyugati vagy török ágából. Talán kevésbé meglepő
az eredeti ibériai földművesek és az afro-ázsiai nyelvcsalád közötti
rokonság feltételezése.
Legalább egy esetben itt megfordul a népesség
vándorlásának általánosan elfogadott iránya. Általában azt állítják,
hogy az uráli magyarok egy bizonyos keleti pontról vándoroltak Kr. u. a 9. században
Magyarországra. Ehelyett úgy vélem, hogy sokkal korábbi időben az összes
egyéb uráli nyelvűek terjeszkedtek kifelé Magyarországról.
E rekonstrukcióban lévő sajátos részletek
- mint például a fentebb említettek - alapján nem lehet elutasítani az elméletet,
mert ezek csak feltételezések és sokukat a közeli jövőben fognak ellenőrizni.
Inkább azt gondolom, hogy néhány olvasó számára maga a módszer lesz kényelmetlen.
Az a probléma, hogy nagyon kevés lehetőség marad olyan "történelmi"
- nagy vezérek, fontos döntések, ambíciók, szerencse és más egyéb -
magyarázatoknak, amiben az emberek általában hisznek.”
Grover S. Krantz professzor
12.
ábra. Uráli terjeszkedés. Az uráliak terjeszkedését 500 éves időegységekben
adtam meg. A marhapásztorkodás Kr. e. 6400-ban éri el a magyar Alföldet
és a terjeszkedés 6200-ban kezdődik el. Az "A" térkép a nyelvjárási
törzseket mutatja, az északi számozott négy törzs 200 évnek megfelelő
terjeszkedést ábrázol. A "B" térképen elérték a Balti-tengert,
miközben az indoeurópai földművesek körülzárták és elszigetelték
kiindulási helyüket. A pásztorkodás határa a "C-G" térképek
szerint halad előre, míg a földművesek lassan mögöttük járnak. Az
"E" térkép az indoeurópai nyelvi vonal teljes elkülönülését
mutatja a még mindig - jócskán az uráliak területén - előrehaladó földműves
határtól. A vastag vonalak a nyelvcsaládokat, míg a vékonyabbak bizonyos
alosztályokat és gazdálkodási különbségeket jeleznek. A szaggatott vonal
a rénszarvas élettér határát mutatja.
Egészen érdekes tanulmányt írt Berzsenyi Dániel a magyar nyelv származásáról,
melyet így kezd:
"Régóra gyanús előttem az a régi előítélet, amely
szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, melyek az idegenekhez
hasonlítanak, kölcsönzöttek és idegenek, arra határoztam magamat, hogy némely
szavaink származattját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét
e részben is oltalmazzam. Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel
tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy
csakhamar általlátám azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág
nyelveinek gyökere és anyja, mert nyilván tapasztalám azt, hogy a legközönségesebb
természeti tárgyoknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még
az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekből
lehet származtatni."
Sir John Bowring, a több mint száz dialektust bíró diplomata a magyarságról szóló
híres könyvében így ír:
"A magyar nyelv eredete nagyon messzire megy
vissza. Rendkívül különleges módon fejlődött és szerkezete visszanyúlik
arra az időre, amikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek.
Egy olyan nyelv, mely szilárdan és határozottan fejlesztette magát,
matematikai logikával, harmonikus összeilleszkedéssel, ruganyos erős
hangzatokkal. Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberiség történetére
és múltjára utal. Az eredete kimutatható, meglátszanak rajta az idegen, különböző
nemzetektől származó rétegek, melyek összességéből kialakult. Ezzel
szemben a magyar nyelv egy tömör kődarab, melyen az idők viharai a legcsekélyebb
karcolást sem hagytak. Nem olyan, mint egy naptár, mely a korral változik.
Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz, s nem von vissza, nem ad és nem
vesz el senkitől. Ez a nyelv a legrégibb, a legdicsőségesebb emlékműve egy
nemzeti egyeduralomnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok nem
tudnak megoldani, azt mellőzik, mind a nyelvkutatásban, mind a régészetben.
A régi egyiptomi templomok mennyezete - mely egyetlen szikladarabból készült
- megmagyarázhatatlan. Senki sem tudja, honnan származik, melyik hegységből
vágták ki ezt a furcsa, bámulatos tömeget. Hogyan szállították és emelték
fel a templom tetejére. A magyar nyelv eredete ennél sokkal csodálatosabb tünet."
A nyelvtudományok legnagyobb tudósa, aki élete
vége felé ötvennyolc nyelven írt és százhárom nyelven beszélt, ismerve
minden hangárnyalatot és nyelvjárást, a következőket mondta Frank Ágost költőnek:
"Tudja melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után, minden más
nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább
fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, egy feltündöklő költői lángész
még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, maguk sem tudják,
hogy nyelvük milyen kincset rejt magában..."
1836-ban Mezzofantitól bíboros még egyszer szól
a magyar nyelvről: "Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív
képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel
és latinnal egy sorba helyezek? A magyar..."
Különösen érdekes volt az a nyelvi háborúság,
melyet a XIX. században folyt le, miután kiásták a régi sumír agyagtábla-könyvtárat.
A legnagyobb nyelvtudósok, Oppert, Sayce, Lenormant, Sayous megállapítják,
hogy az írásfeltaláló nép nyelve és a magyar nyelv között található
meg a legtöbb grammatikai egyezés.
Sayce
Mezzofanti kardinális
Rawlinson
Mindezek elmondására azért is volt szükség,
hogy megértsük a magyar nyelv és a magyar vers azon képességét, mely a
legtöbb versformát képes megjeleníteni.
Itt nem hajlékonyságról van szó, hanem arról a nyelvi ősiségről, melyből
mindent kifaragtak.
|
|