 |
Vers: soman: Strasbourgi orgonák |
|
soman
Nincs nappal, nincs éj, csak újabb lázas ámokfutás,
épp három országot izzadnak át a felhevült hengerek,
Olaszból Franciába füstölgés, mából a holnapba jutás,
a hídon hiába integet apjába kapaszkodva egy gyerek.
Elsuhan a semmibe a nevesincs, idegen tájjal együtt,
a nemlét szőtte pókhálón hónapossá hízik a harmat,
a végtelen utak tarisznyája egyre viseltebb, elnyűtt,
mocskos árnyak jönnek-mennek, néha betakarnak.
Hangosan beszélek nyíltan magammal, talán riasztó,
hetekig egyedül csak így marad kordában az őrület,
közben tilos parkolásért száz frankomba kerül Chiasso,
a svájci határőr nem szán meg, hiába nő a csődület.
Elmúlik még egy értelmetlen napja a húsdaráló hétnek,
baj van! – már az egekbe szökkenő hegyeket se látom,
ahogy odafenn a hófehérek a nap sárga sugarába égnek,
redukálódnak a színek, szürkére kopik vándorkabátom.
Felszívódik a stressz szombatra, megpihenek utamon,
Strasbourg vígan lüktet, dübörög a pálya, zsong a város,
ez a francia benzinkút is csak egy jeltelen, buta nyom,
patkány fut a szegély mentén, a gizgazos fű salaksáros.
Haza és légszomj gyötör, kamion kabinba reked az álom,
bokámig ér az ég, kimenekülök, mielőtt megfojt e lég,
a sarkon túl, egy bokornál a titkos ösvényt megtalálom,
és huss! – mintha más világba csöppennék! A régiből elég!
Előbújik rejtekéből a nap, felszárad a tavaszi felhő könnye,
keskeny kis gyalogösvény, körötte vadregényes dzsumbuj,
a bozóton túl fűzzel ölelt sebes patak – óh, bár Ő is jönne! –,
sűrűsödő vér pezsdül, kacagva kiált a bátor: Kalandra indulj!
Szemből biciklis lánnyal nézek össze, almaízű hangja kedves,
„Bonjour!”-ja őszinte, nem a félőké, kik barátkozni akarnak,
utána fordulok, de eltűnt, csak itt hagyott mosolya repdes,
most én intek a semminek, nem bírva parancsolni a karnak.
Békés kertvárosba vezet ívelő fahídon egyre lassuló léptem,
ez a hely, mint otthon a faluban; mindenki mindenkit ismer,
alacsony erkélyen emberek beszélgetnek –, bár nem értem,
de itt az idegen hiába kirívó; egy pillanatra nyugalmat is nyer.
Mélyre szívom a májust; elkábít ez a bódító varázsillat,
megszédülök egy röpke percre, hirtelen ragad torkon a
felsejlő régi kép; ahogy a fiú szerelmesen a lányra pillant!
Elcsórok egy kiálló ágat, kezemben megremeg a lila orgona.
(Somogyi Ottó)
|
|
| |
|
