MZ_per_X
Sztolár Miklós
Jelzálogjog
„A
jelzálogjog fogalmát előbb csak az ingóságokra, ingatlanokra, majd az élő és
elhunyt személyekre, sőt az emberi lélekre is kiterjesztették. Az így szerzett
jog birtokosa akár élő embereken érvényesíthette akaratát.”
Félfogadás.
A metropolisz ütőerét elárasztotta a lázasan kavargó tömeg, válogatás nélkül
maga mögött hagyva gondot, dicsőséget, megaláztatást, mindent, amivel ez a nap
megterhelte vagy megajándékozta.
A Jelzálogjegyzési Hivatal üvegfalú épülete hatalmas kaleidoszkópként
emelkedett a város fölé. A tizenhetedik emelet egyetlen kivilágított szobájában,
egy széles íróasztal mögött elgyötört arcú fiatal férfi ült. Az előtte levő
hatalmas vekker nem nagyon illett a szoba minden szempontból korszerű, bár egy
kicsit sivár berendezéséhez. Ablakok nem voltak, a metropolisz panorámája egy
üvegfalon keresz-tül tárult a látogatók elé.
Tekintete a vekkerre tévedt, ekkor azonban a folyosóról behallatszó
egyenletes morajlás egy pilla-natra felerősödött, majd az ajtócsukódás újra
kizárta a külvilágot.
- Foglaljon helyet, parancsoljon – szólt oda a belépőnek.
Még mindig a vekkert nézte. Megszokta már, hogy a szinte soha nem reagálnak
erre a mondatára, ezért az ajtó felé fordulva újra megszólalt.
- Üljön le, kérem.
Az ajtó mellett álló nő a karosszékhez lépett, és leült. A férfi szemrebbenés
nélkül nézte újabb kli-ensét, azon morfondírozott, vajon milyen lehet ez a nő
festék nélkül. Nem tudta kitalálni.
- Már hónapok óta figyelem... - kezdte volna a nő, de a hivatalnok a szavába
vágott.
- Bocsánat, kié a jelzálogjog ?
- Hogyhogy kié ? Hát az enyém. - válaszolt a nő méltatlankodva.
A hivatalnok maga elé rántott egy kitöltetlen űrlapot, majd gyors
egymásutánban kérdezni kezdte ügyfelét.
- A jelzálogjog alapja ?
A nő feledve sértődöttségét, azonnal válaszolt. Amilyen könnyen sértődött,
olyan gyorsan felejtett.
- Alanyi jog, vagy a gyengébb joga. Ahogy tetszik. - mondta, és
elmosolyodott.
A hivatalnok a nőre sandított, majd megismételte az utolsó félmondatot.
- "... a gyengébb joga." Idegen jelzálogjog ?
A nő elgondolkodott egy pillanatra, úgy válaszolt.
- Ami volt, azt átvettem a jogosulttól.
- A jelzálogjog határideje ?
- Nincs határidő.
- Mindhalálig. - jegyzetelt szorgalmasan a hivatalnok.
Elmosolyodott, és hátradőlt karosszékében.
- Elnézést kérek a formai kérdésekért, de ezek nélkül nem megy.
Hátradőlt fejtámlás karosszékében, várakozóan ügyfelére nézett, aki mély
lélegzetvétel után folytat-ta beszámolóját.
- Hónapok óta figyelem. Újabban egyre többet hallgat...
Itt a nő egy pillanatra megállt, fürkésző pillantást küldött a hivatalnok
felé.
- Soha nem voltak titkaink egymás előtt, most pedig hallgat. Már öt hónapja.
Én nem akarok beleavatkozni a dolgaiba, - folytatta - sőt örülök, ha másokkal is
barátkozik, de ez a hallgatás az idegeimre megy. Semmit nem mond. Érti? Semmit.
- Idegen befolyás alá került. - állapította meg a hivatalnok mintegy magának.
A nő meghökkent, szemében ingerültség villant. A hivatalnok rezzenéstelen
arccal várt.
- Milyen eljárást kíván?
- Még nem döntöttem. Nem tudom. - bizonytalanodott el a nő.
Teljesen magába roskadt, ez már a hivatalnokot is megzavarta.
- Kérdezhetek valamit ?... Mikor tette rá a jelzálogjogot ?
A nő bensőségesen elmosolyodott.
- Óh, már 7 éve, és észre sem vette. Egészen mostanáig nem is volt semmi
baj,...
- "Ha máshol találkozunk, talán már rajtam lenne a jelzálogjog" - gondolta a
hivatalnok, miközben az előtte ülő kifogástalan alakú, igen elegánsan öltözött
nőt vizsgálta tekintetével.
Új ötlete támadt.
- És ha elengedné? A szabadság néha csodákat tesz.
A nő arcvonásai egy pillanat alatt megkeményedtek.
- Soha nem fogom elengedni. Maga nem ismer engem. - jelentette ki, majd
felemelte a hangját.
- Ide pedig nem azért jöttem, hogy tanácsokat osztogasson nekem.
- Bocsásson meg, kérem, túlléptem a hatáskörömet. - mondta azonnal a
hivatalnok.
A nő szemlátomást megnyugodott. Gondolkodott egy ideig, majd a hivatalnokhoz
fordult.
- A hallgatási jog megvonását kérem.
Esti
fények
A következő ügyfél egy igen jólöltözött, és főleg magabiztos férfi volt.
Magabiztossága udvariassággal és visszafogottsággal ötvöződött. Mikor belépett,
a hivatalnok rögtön hellyel kínálta, de a látogató állva maradt.
- Ha megengedi, becsuknám a külső ajtót is. – mondta kimérten.
Vissza akart lépni a kettős ajtóhoz, de a hivatalnok megelőzte.
- Óh, természetesen. – mondta, és gondosan becsukta az ajtót.
A látogató az üvegfalhoz lépett, a túlsó oldalon lüktető metropoliszt
figyelte. Várt. A hivatalnok visszaült íróasztalához.
- Foglaljon helyet, kérem. – kínálta újra hellyel ügyfelét, aki azonban nem
ült le.
Nem tudni, miért, de a hivatalnokot nagyon idegesítette vendége hosszú,
indokolatlan ácsorgása.
- Mondja, nem volt még olyan érzése, hogy Ön itt egy céltábla ?
– kérdezte a férfi még mindig az üvegfal felé fordulva.
- Hát igen, sokan bebámulnak ide, de már megszoktam. – válaszolta mintegy
mellékesen a hivatalnok.
Az ismeretlen férfi a hivatalnok felé fordulva újra nyomatékot adott
állításának.
- De Ön akkor is céltábla. - ismételte magát, ezúttal már nem kérdő, hanem
állító hangsúllyal.
A hivatalnok zavarba jött, nem akarta ügyfelét még véletlenül sem megbántani,
de a kérdés, ami most már nem pusztán kérdés volt, nem maradhatott
megválaszolatlanul.
- Mindannyian céltáblák vagyunk, Ön is az. Talán nem ? - vette fel a
kesztyűt.
Ellenfele nem reagált azonnal. Egyenesen a hivatalnok szemébe nézett, úgy
válaszolt.
- Csakhogy köztünk van egy óriási különbség – mondta, és megvárva a
hivatalnok kérdő pillantását, folytatta
- Rajtam golyóálló mellény van. A hivatalnok elmosolyodott.
- Rajtam pedig nem fog a golyó. - vágta rá azonnal, de mire befejezte a
mondatot, a mosoly eltűnt az arcáról.
A látogató komor maradt.
- Ha elfogadna egy jó tanácsot, - mondta lassan, szinte szomorúan - ezt azért
ne próbálja ki.
Leült a hivatalnokkal szemközti székbe, és otthonosan elhelyezkedett.
- Azt hiszem, rátérhetünk a tárgyra. A Momentum Társaság képviselője vagyok.
- mondta hangot váltva, most már könnyedén, szokványos társalgási hangon.
Bemutatkozása - várakozásával ellentétben - nem enyhítette a hivatalnokban a
feszültséget.
- Nem egészen értem a dolgot, tudtommal nekik nincs bejegyzett jelzálogjoguk
nálunk. Vagy talán máshol jegyeztetik ? - kérdezte.
- Így is lehet mondani, de inkább úgy fogalmaznék, hogy saját könyvelésünk
van. A hivatalnokban már körvonalazódott ügyfele szándéka, de ennek semmi jelét
nem akarta adni.
A férfi folytatta.
- Nos, néha gondunk van egy-egy jelzálogjogunk érvényesítésénél, ezért aztán
arra gondol-tunk, hogy a végső lépés megtétele előtt Önhöz fordulunk. Végül is
mindenkinek – így ügyfeleinknek is – jobb, ha kapnak még egy lehetőséget.
- Gondolom, nem az engedélyemet akarják kikérni - vetette közbe némi
szkepszissel a hivatalnok.
A férfi elgondolkodott egy pillanatra, majd folytatta.
- Hát nem egészen, inkább a segítségére lenne szükségünk. A következőt
kérjük: Nekünk problémánk támad valamelyik ügyfelünkkel, Ön kiküld neki egy
jelzálogjog érvényesítési végzést, hogy milyet azt az Ön fantáziájára bízzuk, ez
egyébként is mindig az illetőtől függ. Lehetőleg éreztesse az illetővel, hogy
valóban nagy bajban van, de mindig tegye hozzá, hogy "természetesen az ilyen
eseteket mindig felülvizsgáljuk". Ennyi az egész.
Kémlelni kezdte tárgyalópartnere arcát, majd hozzátette.
- Ami a lelkiismeretét illeti, ne felejtse el, hogy tulajdonképpen segít
ezeken az embereken. Százszor jobb nekik egy hivatali tévedés, mintha rögtön a
saját könyvelésünk szerinti jelzálogjogot érvényesítenénk rajtuk. Ezt tartsa
szem előtt.
A hivatalnokra nézve eszébe jutott még valami.
- A reklamációk miatt ne fájjon a feje, nem lesznek túl gyakoriak.
Adminisztrációs tévedésre mindig hivatkozhat, arra kérném azonban, hogy ezt csak
végső esetben tegye.
A hivatalnok csapdába esett, magánéletében ugyanis úton-útfélen ennek a
szervezetnek az alattomosságát hirdette. Kíméletlenségéről csak azért nem
beszélt, - noha teljes mértékben tisztában volt vele - mert nyilvánvalónak
tartotta. Most pedig itt ül vele szemben ez az ember, akit csak néhány perce
látott először, az üvegfal mögött pedig a lassan sötétségbe burkolódzó
metropolisz, új alakokkal, régi árnyakkal.
- Ne válaszoljon azonnal. Gondolja meg, jól gondolja meg. - folytatta a
férfi, miközben felállt.
- Ezt szeretem ebben a városban, a fényeket, az esti fényeket. Ön ilyen
szempontból is kivételes helyzetben van. Szinte mindig láthatja őket.
Az automatika időközben bekapcsolta az épület külső világítását, ezzel is
hangsúlyozva a hivatal ki-rakatjellegét. A látogató ablak felé fordult.
- Persze a fény útja megfordítható. - tette hozzá mintegy mellékesen,
miközben felállt.
- Köszönöm, hogy ilyen türelmesen végighallgatott. A viszontlátásra. Kezet
nyújtott a hivatalnoknak, aki időközben már kilépett az íróasztal mögül.
- Viszontlátásra - fogadta a kéznyújtást a hivatalnok, majd a kettős ajtóhoz
kísérte vendégét.
- Csapda, olyan, mint a többi - mondta a férfi, mialatt a hivatalnok a kettős
ajtót nyitotta.
A férfi után a hivatalnok is kilépett a folyósóra.
- A félfogadási idő lejárt - mondta a várakozóknak.
- Már csak egy ügyfelet tudok fogadni. Ki a következő ?
Egy - a sarokban meghúzódó - lány felemelte fejét, jelezve, hogy ő jön.
A hivatalnok a felé fordult.
- Kérem, várjon néhány percig.
A lány felnézett, nyugtázóan bólintott, majd visszasüllyedt magányába. A
hivatalnok visszament irodájába, leült az ügyfelek székébe, és a város felé
fordult. A fényeket figyelte.
Egy
eltévedt ügyfél.
Így ült egy ideig, majd felállt, és behívta a lányt. Sokáig hallgattak. A
hivatalnok, mikor látta, hogy a lány nem tud belekezdeni mondandójába, halkan
megszólalt.
- Figyelek. - mondta.
A lány egy kedves pillantással rögtön nyugtázta figyelmességét, de tovább
hallgatott. A hivatalnok észrevette, hogy a lány kissé bandzsa, és ez a
bandzsaság sajátos szépséget varázsol arcára.
- Egy jelzálogjogomról szeretnék lemondani. - kezdte.
- Úgy tudom, ilyen ügyekkel is foglalkoznak. Kérdőn, nagyon szomorúan nézett
a hivatalnokra.
- Igen, ezek az ügyek is hozzánk tartoznak. - válaszolt azonnal a hivatalnok.
Szemét nem tudta levenni az egyujjas kesztyűkről, amiket a lány a kezében
szorongatott elegáns retikülje mellett.
- Megszerezte az érintett hozzájárulását ? Gondolom, tudja, hogy különben
nehezen fog menni a dolog. A lány ugyanazon a színtelen hangon válaszolt.
- Még nem tud róla, de én már döntöttem.
- Ebben az esetben két tanúra lesz szüksége, akik igazolják... - kezdte volna
a hivatalnok, a lány azonban közbevágott.
- Szeret. És nem akarom bántani.
A hivatalnok más esetben talán megkérdezi, hogy "akkor, mi dolga nálunk",
most azonban szólni sem tudott, ilyet még nem hallott pályafutása során: "nem
akarom bántani".
A lány látván, hogy a hivatalnok gondolatai holtvágányra álltak, megtörte a
csendet.
- Csak azt szerettem volna megtudni, van-e valamilyen fájdalommentes
eljárásuk.
- Sajnos nincs. Itt csak fájdalmas eljárások vannak. Szenvedő fél nélküli
ügyet még nem folytattunk le. Ez egy ilyen hivatal. Még az ellenségeimnek sem
kívánom, hogy idekényszerítse a sorsuk. Magának nincs szüksége ránk, higgye el.
Aki ilyet mond, hogy „nem akarom bántani”, az rossz helyre jött.
Mindketten hallgattak. A közelben baleset történhetett, a szoba falán is
végigfutott néhány fényhul-lám egy-egy vijjogó hang kíséretében, de egyikük sem
figyelt rá.
Nina
Ez a napja is úgy zárult, mint a többi. A lány elment, ő pedig, mint az
utóbbi hónapokban oly sokszor, most is egyedül maradt az épületben. Táskájába
tette vekkerét, gondosan bezárta a kettős ajtót, majd a kamerák kereszttüzében
elindult a kijárat felé. Odaköszönt az éjszakai portásnak, aki távozása után a
bekapcsolta a bejárati riasztót.
Mikor kilépett az utcára, végképp magára maradt. Évek óta egyedül élt. Féltve
őrzött függetlensége, előbb magánnyá, majd kínzó egyedüllétté változott.
Néha-néha megjelent a "tőzsdén", de egy idő után elege lett az "adok-veszek"-
ből, ő keresett valakit. Ekkor találkozott Ninával.
A téren, ahol áthaladt, már az összes utcalány ismerte, bár soha egyikükkel
sem ment el. Szerettek vele beszélgetni, jó hallgató volt. Nina már távolról
észrevette.
- Szia ! – kiáltotta, és elindult felé. A téren éppen kihalt volt, sem
strici, sem kuncsaft nem volt a közelben.
- Sziasztok. - köszöntötte őket a férfi.
A sarkon elegáns, ezüstszürke gépkocsi fordult be. Lépésben haladt a lányok
előtt. Ninánál lassított, de a benne ülő férfi látván, hogy a lány nem figyel
rá, továbbindult.
- Gyere, mára végeztem. - hívta Nina barátját.
- Összetéveszt valakivel, egyébként sincs pénzem. - válaszolta a férfi.
- Hát, az nagy hiba. – nevetett rá a lány.
– Na, gyere.
Elnevették magukat.
- Ez a Nina meghülyült... - hallatszott a háttérből.
Mikor a férfi először ment át a téren, sejtelme sem volt arról, hogy hol jár.
Ninát egyedül találta, odalépett hozzá, és megszólította. A lány nagyon
meglepődött az udvarias hangon, de rögtön tisztázta a félreértést, és bemondta a
napi árat. Erről a kis közjátékról csak ők ketten tudtak.
- Hogy vagy ? - kérdezte a férfi.
Már a tér túlsó oldalán jártak, Nina belekarolt a férfiba. Idegen szemlélő
meg nem mondta volna, hogy a lány néhány perce még a kocsisoron volt. Nina
hallgatott a férfi tudta, hogy még mindig ugya-naz a kérdés foglalkozatja.
- Nina, rajtad nincs jelzálogjog.
- Csak eladtam magam.
A férfi megkeményedett.
- Az nem számít. Az a lényeg, hogy nincs rajtad jelzálogjog. Nem zsarolnak,
nincs lelkiismeret furdalásod, szabad vagy, mit akarsz még ? A többi csak
pénzkérdés.
- Még hogy szabad ? És te ? – kérdezte nevetve Nina, és átölelte a férfit.
Néhány lépés után elnyelte őket a város legszűkebb, egyben legveszélyesebb
utcája. A fegyverhasználat aránylag ritka volt, de sebesültet még nem vittek ki
innen. A figyelők már hozzászoktak, hogy Ninát időnként egy - az átlagnál
magasabb, hosszúléptű, és minimum őrültnek tekinthető - férfi kísérgeti. Amolyan
hivatalnokféle. A férfi tudta, hol jár, de egészen a mai napig úgy sétált végig
itt Ninával, mintha a város egyik fényesen kivilágított sugárútján lenne.
A Momentum Társaság képviselőjével folytatott egyoldalú beszélgetése óta
sajátos szemüvegen át látott mindent, ami ebben a különös városban történt.
Mikor kiértek az utcából, a lány felfigyelt rá, hogy a férfi már percek óta
hallgat. A padokat és a játzótér hintáit megvilágító Hold most eltűnt egy
pillanatra, sötétség borult a parkra. Nina barátjához simult. A férfi
megállította, és magához húzta, ennél többet nem tudott mondani.
- Mi a baj ? - kérdezte halkan a lány.
A férfi elengedte a Ninát, és tovább ment.
- Hosszú... - válaszolta nagysokára egy kavicsot rugdosva, de gondolt egyet
és hangot váltott.
- Tulajdonképpen röviden is lehet fogalmazni. Gyáva vagyok, ennyi az egész.
Nina hallgatott, megérezte, hogy a férfi nagy bajban van.
A
hivatal új arca
Másnap reggel munkába menet megállt az üvegtorony előtt. Szobájában a
takarítónő éppen a hamutartót helyezte el gondosan íróasztalán. Az üvegtáblák
ragyogtak a tisztaságtól. A korai időpont ellenére már vártak a hivatalnok
érkezésére.
Az ügyfél egy kopaszodó úr volt, amolyan régi vágású úriember, öltönyben,
nyakkendővel, kalappal az egyik, finom faragású sétapálcával a másik kezében,
ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csak a könyökvédő hiányzott róla. A
hivatalnok köszöntötte, és sietős mozdulatokkal kinyitotta irodája ajtaját. A
szobában már szólt a telefon. Az íróasztalhoz lépett és felkapta a kagylót.
- Jelzálogjegyzési Hivatal. Jó reggelt kívánok.
- Jó reggelt magának is. Bocsásson meg, hogy zavarom. - hallatszott a
telefonból egy lassú, kimért, ismerős férfihang
- Tegnap este már beszéltünk, bizonyára nem felejtett el. Az ajtó előtt ülő
kopaszodó úr érdekében kérjük a segítségét. Előre is köszönjük. Nyugodjon meg,
mi semmit sem felejtünk, se jót, se rosszat. Efelől biztos lehet.
Viszonthallásra.
- Viszonthallásra - válaszolta gépiesen a hivatalnok.
A kagylóból, ami a kezében maradt, halk kattanás hallatszott. Lassú
mozdulattal helyére tette a telefonkagylót. Az üvegfalhoz ugrott, keresett
valamit tekintetével, de az arcnélküli metropolisz minden kérdésére megtagadta a
választ. Ekkor vette észre, hogy még mindig kabátban van. Levette kabátját, és
kilépett a folyósóra.
- Tessék befáradni. - invitálta a hivatalnok ügyfelét.
A kopaszodó úr felállt és a hivatalnok előtt belépett az irodába. A
hivatalnok hellyel kínálta, majd leült az íróasztal túlsó oldalán.
- Kérem szépen, - kezdte az úr – kaptam Önöktől egy végzést. – mondta, és
felmutatott egy papírlapot. - Idézem: "Különös veszélyességükre való tekintettel
elrendelem Nevezett összes fellelhető szabad gondolatának zárolását,
mellékbüntetésként Nevezettet meghatározatlan időre eltiltom minden kedvelt
tevékenységétől, úgy, mint,...". És így tovább.
Lélegzetvételnyi szünet után folytatta. Hangján az iróniának még az árnyalata
sem érződött, minden szavát nyugodtan, indulatmentesen mondta, felháborodása
azonban még visszafogottsága ellenére is érezhető volt.
- Én már semmin sem csodálkozom, ismerem az Önök tévedhetetlenségét, valamint
precizitását is. Mégis megkérdezném, nem lehet, hogy ezúttal kivételesen
tévedésről van szó ?
- Szabad megnéznem ?
Az úr a hivatalnok kezébe adta a magával hozott iratot. A hivatalnok szemével
végigfutotta az írást, és a lap alján meglátta aláírásának tökéletes másolatát.
Az ügyfél csodálkozva figyelte a hivatalnokot, aki szemlátomást izgatott lett,
de gyorsan összeszedte magát.
- Meg kell Önt nyugtatnom, egészen biztos, hogy hivatali tévedés történt.
Ezért szíves elnézését és bocsánatát kérjük.
- Gondolja, hogy ennyi elég ?!
- Nem, tudom, hogy ez nem elég.
Az ügyet mindenképpen kivizsgáljuk, ehhez azonban szükségünk van a végzésre,
természetesen erről átvételi elismervényt adok. A hivatalnok kiállította, és
átadta az átvételi elismervényt ügyfelének.
Mindketten elindultak az ajtó felé. Az ügyfél megtorpant.
- Másolat nem lenne megfelelő ? Nagyon rossz tapasztalataim vannak az efféle
ügyekben.
- Ebben az esetben nem, a kivizsgáláshoz az eredeti példány szükséges.
Az ügyfél után a hivatalnok is kiment irodájából. Felment a következő
emeletre, és bekopogott a lift melletti ajtón. Miután kiszóltak az irodából,
belépett. Zömök, szürketekintetű férfi fogadta. Gondosan becsukta maga mögött a
kettős ajtót. Úgy nézett a kezében szorongatott végzésre, mintha saját halálos
ítélete lenne a kezében.
- Hallgatlak. - mondta segítőkészen a szürketekintetű.
Mosolyában volt valami atyáskodó. A hivatalnok kollégája elé tartotta a
végzést.
- Ezt nem én írtam alá - mondta nyomatékosan.
Úgy tűnt neki, hogy a szürketekintetű rezzenéstelen arcán árnyék fut végig.
- Tudom. - jelentette ki a szürketekintetű.
Gyors pillantást vetett a végzésre, majd hátradőlt a karosszékben.
- Ez az én írásom - állapította meg, mintha csak annyit mondott volna: "Igen,
ez a kalap fekete."
Látván, hogy a férfi szólni sem tud a döbbenettől, hozzáfűzte:
- Nálunk előfordul az ilyesmi. Ha bármi kifogásod van, fordulj nyugodtan a
főnökhöz.
A férfi még mindig hallgatott. A szürketekintetű folytatta eszmefuttatását.
- De miért is tennéd, te nem vagy egy besúgó típus... - "Mint például te." -
tette hozzá gondolatban a férfi.
- Mint például én. - folytatta a szürketekintetű.
A szürke szemek hirtelen élni kezdtek.
- Nekem ez az életem - mondta szenvedélyesen, egy pillanatra megfeledkezve
magáról, de gyorsan visszazökkent a szerepébe
- Jó, ha nem felejted el, hogy erősek vagyunk.
- Ha ilyen erősek vagytok, akkor mi szükségetek van rám ? - kérdezett maga
számára is váratlanul a férfi.
A szürketekintetű elgondolkozott, majd mosolyogva, barátságos arccal a férfi
felé fordult.
- Semmi. Ne ringasd magad abban az illúzióban, hogy pótolhatatlan vagy.
Persze nagyra becsüljük az állhatatosságodat, de pótolhatatlan ember nincs, mint
az köztudott.
- Nincsenek illúzióim. - mondta a férfi mintegy sajátmagának.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A beszélgetés mindössze néhány
másodpercig tartott.
- Az ügyfeled halott. - fordult a szürketekintetű a férfihoz. Azt hiszem,
mindent megbeszéltünk.
A férfi visszatért irodájába. Az üresen maradt karosszéket nézte, ahol egy
órája még a kopaszodó úr ült. Egy perc múlva újra megszólalt a telefon.
- Halló. - szólt bele a hivatalnok. - Úgy látom, kissé megviselte a dolog ...
- hallatszott a telefonkagylóból. A férfi a telefonáló szavába vágott. - Hagyja
ezt. Ki a következő ? - Egy mozifőnök. Nagyon ügyes legyen, mert esze az van,
csak egy kicsit sokat képzel ma-gáról...
A
mozifőnök.
A mozifőnök másnap délután érkezett. A hivatalnokot is magával sodorva
valósággal berobbant az ajtón. A karosszékbe vetette magát, majd kedélyesen a
hivatalnokhoz fordult.
- Foglaljon helyet nálunk. Persze nem bánnám, ha becsukná az ajtót.
- "Úgy látszik, ezeknek az ajtó a rögeszméjük." - gondolta a hivatalnok, majd
"vendéglátójához" fordult.
- Ahogy parancsolja.
Az új ügyfél jól szabott bordó öltönyben, kakasmintás nyakkendőben
temperamentumához képest mérhetetlen nyugalommal várta, amíg a hivatalnok a
belső ajtót is becsukva íróasztalához ül.
- Ezt nem fogadhatom el. - nyújtotta a hivatalnok az íróasztal közepén fekvő
borítékot a karosszékben terpeszkedő férfi felé.
- Ugyan, miért nem, nincs ebben semmi...
A mozifőnök elvigyorodott.
- ...Persze nem úgy értem, hogy üres.
- Nem fogadhatom el. - ismételte a hivatalnok, felállt, vendégéhez lépett, és
kezébe nyomta a borítékot.
- Ne a vastagságból ítéljen. Csekk van benne. A hivatalnok visszaült
íróasztala mögé.
- Nem az a kérdés. Nézze, én tisztában vagyok vele, hogy nagy bajban van,
megértem, hogy minden eszközzel próbálkozik... A mozifőnök felfortyant.
- Ha azt hiszi, hogy megijedek a maguk leveleitől, akkor nagyon téved. Mitől
lennék bajban, ettől a papírfecnitől, amit kiküldött nekem ?! Na most mit néz ?!
Hívja be az ügyvédemet, itt van az ajtó előtt.
A hivatalnok úgy vizsgálta tekintetével üvöltöző, kakasmintás nyakkendőjű
ügyfelét, mint egy idegorvos leendő páciensét. Várt.
- Nézze, uram. - szólalt meg egy idő múlva - Először is, legyen szíves
abbahagyni az ordítozást, ami pedig az ügyvédjét illeti, ha kívánja, behívhatja.
- Bocsásson meg, hogy elragadtattam magam, de ezt nem lehet ép ésszel
kibírni. - csillapodott le a mozifőnök, és felállt, hogy behívja az ügyvédet.
A hivatalnok kezével megállította, és pillanatok alatt az ajtónál termett.
- Fáradjon be, ügyvéd úr, hogy van ?
Apró termetű, fürge tekintetű emberke lépett a szobába - Hogy lehetnék, tudja
milyen szakma ez ? Rángatják az embert ide, oda. Most éppen ide. - mondta
panaszos hangon.
Igyekezett a megfáradt ember benyomását kelteni, de meggondolta magát és
gyorsan felhagyott ezzel a reménytelen próbálkozással. A hivatalnok megvárta,
amíg az ügyvéd leül, és előveszi iratait, csak ekkor kezdett bele mondandójába.
- Mint azt Önök is tudják, hitelezőik többsége megvonta Önöktől bizalmát, de
ami ennél nagyságrendileg veszélyesebb, a Momentum Társaság érvényesíteni
kívánja jelzálogjogát a mozihálózat fölött.
- Álljunk meg egy pillanatra - vágott a hivatalnok szavába a mozifőnök
- Mi közöm nekem ehhez a társasághoz ?!
A hivatalnok az ügyvédhez fordult.
- Ügyvéd úr, segítsen, kérem.
Az ügyvéd, mintha csak erre várt volna, azonnal belefogott ügyfele
tájékoztatásába.
- Fél éve említettem Önnek, hogy a Momentum Társaság jelzálogjogot kíván
tenni hálózatunkra azért a segítségért, amivel hálózatunk bővítéséhez
hozzájárul. Ön akkor ezt egy kézlegyintéssel elintézte, és jóváhagyta. - mondta,
majd szünetet tartott.
A mozifőnök – kénytelen-kelletlen tudomásul véve az elhangzottakat - jelezte
ügyvédjének, hogy folytassa okfejtését. Az arcáról fokozatosan eltűnő
magabiztosságot felváltotta a gondterheltség. Szemmel láthatóan összetöpörödött.
- A Momentum Társaság ragaszkodik a jelzálogjog érvényesítéséhez. Nem fogadja
el a pénzbeli kiegyenlítést - folytatta az ügyvéd részvéttel figyelve ügyfelét,
aki most már utolsó reményét is elvesztve tanácstalanul bámult maga elé.
Mindenki hallgatott. A hosszú hallgatást a hivatalnok törte meg.
- Azt a bizonyos papírfecnit pedig azért küldtem, hogy a hivatalos végzés
kézhezvétele előtt legyen idejük elgondolkodni a dolgon. Amit pénzügyi
manővereikről írtam, nyugodtan felejtsék el, az csak ürügy volt. Bár köztünk
szólva, azt hiszem, ráéreztem néhány dologra.
Az ügyvéd figyelmét most az üvegfal túlsó oldala, a pillanatonként arcot
váltó metropolisz kötötte le. A mozifőnök a hivatalnokot figyelte, de gondolatai
messze jártak.
- Én egyébként nem érzem olyan veszélyesnek a helyzetet. - folytatta a
hivatalnok - Szinte biztos vagyok benne, hogy a Momentum Társaság beérné egy
jelképes gesztussal, a mű-sorpolitika kis korrekcióival, netán egy
profilváltással, vagy valamivel, ami garanciát adna nekik arra, hogy az Önök
műsorpolitikája legalábbis nincs ellenük. Mert szó, ami szó, az Önök utóbbi
filmjei nem voltak túlságosan hízelgőek a Momentum Társaságra nézve.
Az ügyvéd még mindig a metropoliszt figyelte. A mozifőnök a maga részéről
befejezettnek tekintette a beszélgetést.
- Nagyon kedves Öntől, hogy ennyi figyelmet szentelt az ügynek. Önnek mi a
véleménye, ügyvéd úr ?
Az apró emberke összerezzent, de azonnal rendezte gondolatait.
- Úgy vélem, érdemes elgondolkodnunk a hallottakon. Meglátjuk.
A mozifőnök felállt.
- Uraim, végeztünk. - mondta most már határozott hangon.
Kezet nyújtott a hivatalnoknak
- Köszönöm a segítségét.
Már az ajtónál voltak, amikor az ügyvéd megállt, és visszalépett a
hivatalnokhoz.
- Uram, meg kell állapítanom, hogy Ön kitűnő munkát végez.
Reggeli kávé
Hajnalodott. A madarak jelezték, hogy a tetszhalottként nyugvó metropoliszt
perceken belül elérik a felkelő Nap első sugarai, megérintik a hatalmas
üvegtáblákat, a külvárosi utcákat, a padokon alvó koldusokat, és feltámasztják
az ezerarcú várost.
A férfi Ninánál töltötte az éjszakát. Az albérleti szoba ablakában feltűnő
napkorong fénye egyenesen a lány szemébe vágott. Nina a férfi felé fordult, és
önkéntelenül átölelte kedvesét. Mire mindketten felébredtek, már dél volt. Mikor
a férfi észrevette, hogy a lány nincs mellette, felkelt, és gyorsan felöltözött.
Az asztalon levő reggeli mellől magához vette az egyik csésze kávét, és leült az
ablak melletti fotelbe.
Nina kijött a fürdőszobából.
- Hogy nézel ki, már megint ?! - borult el a férfi arca, amikor meglátta
barátnőjét.
- Miért ? - csodálkozott a lány. Végignézett magán, aztán elmosolyodott.
- Persze, a sminkem, ez a fixaideád.
- Smink nélkül sokkal szebb vagy.
Nina összehúzta fürdőköpenyét, leült a fotel karfájára, és rágyújtott.
- Na és ? Ki akar neked tetszeni ? Már régen nem érdekelsz. – mondta
játékosan.
Szabad kezével barátja fejét simogatta.
- El sem tudod képzelni, mennyit segítesz nekem azzal, hogy elfogadsz. -
kezdte a férfi, és felhajtotta kávéját.
- Hé, nem vizet iszol ! – kapta fel a fejét Nina.
- Ki mivel mérgezi magát. Gyere szépen ide.
Nina elnyomta cigarettáját, és a férfi ölébe ült, aki rögtön széthúzta
köpenyét, és simogatni kezdte a lány combjait.
- Majd este kibontakozhatsz. – mondta Nina, és miközben újra összehúzta
fürdőköpenyét, röviden megcsókolta kedvesét. Gondolt egyet és folytatta.
- Én másokkal ellentétben dolgozom, ha nem tudnál róla. – mondta nevetve.
A férfi folytatta megszakított gondolatmenetét.
- Ha valaki egyáltalán ismer engem, akkor az te vagy. Vannak dolgok viszont,
amikről még neked sem beszélhetek. Ez van.
Nina a férfi felé fordult.
- Nem számít, tudom, hogy tisztességes vagy.
- Jó neked. - jegyezte meg a férfi szkeptikusan.
Nina újra átölelte barátját.
- Nekem mondod ?
A
bukméker
A férfi lassan hozzászokott, hogy hivatali telefonja időnként megszólal, és a
Momentum Társaság képviselője bejelenti egy új, nagyritkán egy régi ügyfelét,
ezúttal a város egyik legismertebb bukmékerét.
A bukméker arca nyílt volt, és erőt sugárzó, olyan emberé, aki mindig tudja,
mit akar. Úgy vizsgálta a hivatalnokot, mint egy ritka állatfajtát. Nem tudta
elképzelni róla, hogy bírhat ki akár egyetlen órát is egy ilyen sivár szobában,
ahol az ég csak egy üvegfalon át látszik, ahol minden kő, fém és üveg. És sehol
egyetlen ló. Hosszú hallgatás után szólalt csak meg.
- Olyan nincs, hogy minden hitelezőm, egyszerre akarja érvényesíteni rajtam a
jelzálogjogát. - jelentette ki.
Néhány hónappal ezelőtt ilyen esetet még a hivatalnok sem tudott volna
elképzelni.
- Pedig sajnos ez a helyzet. - mutatott az íróasztalán egymás mellé rendezett
dokumentumokra.
- Ezek az emberek a barátaim,... - kezdte a bukméker, de megszakította a
mondatot. - ...bár az utóbbi napokban elég furcsán viselkedtek. - tette hozzá
félhangosan, elgondolkodva.
A hivatalnok szinte látta a bukméker előtt felvillanó arcokat a rajtuk
tükröződő sajnálat, bocsánatkérés és távolságtartás sajátos keverékével.
- Na, majd beszélek velük. - döntött a bukméker és felállt.
A hivatalnok azonnal reagált.
- Ahogy gondolja, jóember, mégis arra kérném, üljön vissza, és szánjon rám
még néhány per cet. A bukméker visszaült.
- Nos ? Várom a javaslatait. - mondta.
Kíváncsi volt, vajon mit tud mondani neki ez az ember, aki talán még életében
nem járt lóversenypálya közelében.
A hivatalnok összeszedte gondolatait. Erősen koncentrált, nehogy kifelejtsen
valamit, és hogy véletlenül se mondjon fölöslegeset. Tudta, hogy egyszerűen kell
fogalmaznia.
- A barátait felejtse el. Őket vagy megfélemlítették, vagy nem a barátai.
Ragaszkodni fognak követeléseik azonnali érvényesítéséhez. A bukmékert a székhez
szegezték a hivatalnok tőmondatai.
- Azzal pedig feltételezem, tisztában van, mit jelent ezeknek a
jelzálogjogoknak az érvényesítése. A Momentum Társaság kifizeti az Ön
hitelezőit, és átvállalja a jelzálogjogokat, amennyiben Ön a jövőben hajlandó
nekik, és az ő feltételeik szerint dolgozni.
- Szóval a Momentum Társaság. - szólalt meg végül.
- Köszönöm, hogy visszahívott, nagyon sokat segített.
A vég
kezdete
Hosszú, végeérhetetlennek tűnő napok teltek el, mire Ninával újra
találkoztak. A metropolisz zaját elnyomta a mélyen alattuk, sötéten kavargó
folyó zúgása. A nappal oly népes park kihalt volt. A férfi a holdfényben Nina
szemei alatt felcsillanó, ezüstszínű pontokat figyelte. Könnycseppeknek nézte
őket, de Nina nem sírt.
- Azt hittem, sírsz. Látod, az a hülye smink.
A lány elmosolyodott.
- Nem, nem sírok.
A férfit hirtelen valami ismeretlen rosszérzés fogta el, meg állította
barátnőjét.
- Nézz csak ide. Mi van veled ?
- Apám meghalt. - mondta Nina.
- Szólhattál volna. Mondom itt a sok hülyeséget...
- Nem ismerted őt.
- Ez igaz, de téged ismerlek.
A férfi magához szorította a lányt, aki most már valóban sírt. Egy idő múlva
letörölte könnyeit. Továbbmentek. Nina törte meg a csendet.
- Azt hiszem, apám maga kereste a bajt. Szókimondó volt, és nem az az ijedős
típus.
- Meggyilkolták ? - kérdezett közbe a férfi.
- Igen. Több késszúrással ölték meg. Egy lóversenypálya közepén hagyták.
Reggel találtak rá, rögtön felismerték. Őt ott mindenki ismerte, bukméker volt.
Voltál már lóversenyen ?
- Nem. - válaszolt a férfi.
Ninának felcsillant a szeme, jó volt emlékeznie azokra az időkre. - Engem
nagyon sokszor magával vitt, azt mondta, hogy szerencsét hozok neki.
Időközben elhagyták a parkot. A metropolisz legfényesebb sugárútjára
kerültek. A férfi szembe- fordult a lánnyal, és megállította.
- Nina, én öltem meg az apádat. – mondta egyenesen a szemébe nézve.
- Ne mondj ilyet, még viccből se. - kérte Nina ijedten vizsgálva kedvese
rámeredő szemeit.
A férfi továbbindult.
- Ez nem vicc, sajnos nem vicc. Én öltem meg az apádat... Az az átkozott
hivatal... Nem, én voltam, csakis én.
Már szinte összefüggéstelenül beszélt, és egyre gyorsabban ment. Nina alig
tudta követni. Újra megállt.
- Érted ezt, Nina ?
Látván, hogy a lány nem érti, vagy nem akarja érteni okfejtését, tovább
magyarázott.
- Nemcsak késsel, fegyverrel lehet ölni. Rendeletekkel, intézkedésekkel,
pecsétekkel, gyávasággal, igen gyávasággal is lehet. Érted már ? Én mondtam
neked, hogy gyáva vagyok, emlékszel ? Nem hittél nekem.
Nina alig tudta megszakítani barátja szóáradatát.
- Nagyon kérlek, ne mondj ilyeneket. Tudom, hogy nem vagy gyáva. Engem nem
érdekel, mi történt abban a hivatalban. Ismerlek.
- Nina, te bediliztél.
A
lázadás
A Jelzálogjegyzési Hivatal ablakai fényesebben ragyogtak, mint eddig valaha.
A férfi most is pontosan érkezett. Első kuncsaftját az úgynevezett
"szomszédasszony" típusba sorolta, emberismerete most sem hagyta cserben.
- Kérem szépen, - kezdte meg affektálását a nő - olyan nagy kívánság, ha
őszinteséget kérek valakitől, aki a barátnőmnek mondja magát. Nem faggatom, a
pletykát gyűlölöm, de, hogy mindent utoljára tudjak meg ? – kérdezte, majd a
férfi együttérzésére várva elhallgatott. Kopogtattak.
- Tessék. - szólt ki a férfi.
Az ajtón a férfi egy új kollégája lépett be. Kezében kisebb iratköteget
tartott. Alig egy hónapja dolgozott a Hivatalnál.
- Bocsánat, később visszajövök. - mondta, és már hátrált is kifelé, de a
férfi meg állította.
- Gyere nyugodtan. Ugye igénybe vehetem egy kicsit a türelmét ? - fordult
most vendégéhez.
- Természetesen ... - kezdte volna a nő, de a kezdő hivatalnoknak ennyi elég
volt, azonnal hátrálni kezdett.
A férfi meg sem várva a nő válaszát újra kollégájához fordult.
- Hát akkor, gyere beljebb. - invitálta.
A hivatalnokpalánta nagyon zavarba jött.
- Ez nem olyan természetű ügy, amit most megbeszélhetünk. Később visszajövök.
- szabadkozott.
Újra hátrálni kezdett, a férfi azonban odalépett hozzá, kivett a kezéből egy
lapot, gyorsan átfutotta.
- Hamisították az aláírásodat ? - kérdezte, úgy, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
- Emiatt igazán ne izgasd magad, ez már velem is előfordult. Hogy bölcsebb
kollegánkat idézzem: "Nálunk előfordul az ilyesmi. Ha bármi kifogásod van,
fordulj nyugodtan a főnökhöz. "
- Ezt talán mégsem az ügyfél előtt kellene ... - kezdte erőtlenül a
kutyaszorítóba került hivatalnok.
A férfi azonban a szavába vágott.
- Ugyan már! Tisztelt ügyfelünk nagy érdeklődéssel hallgat minket, efelől
biztosíthatlak.
A hivatalnokpalánta felfortyant.
- Ez a hivatali titoktartás megsértése ! - csattant fel, most már egészen
határozott hangon.
A férfi azonnal visszavágott. Hanga azonban halk maradt és visszafogott.
- Igen ? Amit az aláírásoddal csináltak, az pedig minimum okirat-hamisítás.
Vagy talán te írtad alá ?
- Nem, de ezt akkor sem most kellene megtárgyalni. - halkult el a
hivatalnokpalánta. -
Ennél alkalmasabb pillanatot el sem tudok képzelni. - válaszolt a férfi.
Elgondolkodott egy pillanatra, majd elmosolyodott.
- Igazad van, kevesen vagyunk. Több tanúra van szükségünk. - mondta, és már
indult is az ajtó felé.
Kollégája futva hagyta el az irodát, megtorpanásra, majd elgondolkodásra
késztetve ezzel a férfit.
- Még ilyet ? - fordult a férfi a dermedten ülő nőhöz
- Miféle modor ez ? Beszélek hozzá, és faképnél hagy a mondat kellős közepén.
Látott már ilyet ?
A nő valószínűleg nem emlékezett hasonló esetre, mert úgy ült, mint akit a
székhez kötöztek, és egyáltalán nem válaszolt a feltett kérdésre. Szemeit a
férfira meresztette, mint akit megbabonáztak. A férfi visszaült íróasztala mögé.
- Bocsánat az intermezzo-ért. Hol is tartottunk ? Igen. Úgy emlékszem, mélyen
meg volt sértődve, amiért nem találtam felháborítónak, hogy Önnek mindent
utoljára mondanak meg. Remélem, engem nem akar ezzel megvádolni. Láthatja, hogy
a diszkréció határain belül mindent megtettem, hogy a lehető legtöbb
információval szolgáljak Önnek.
Elhallgatott. A nő, mikor már meggyőződött róla, hogy nem figyel rá, gyorsan
kisurrant az irodából. A férfi egy idő után behívta következő áldozatát. A mit
sem sejtő ügyfél egy magabiztos, jó fellépésű üzletember volt, abból a típusból,
akinek soha nincs ideje, és mindig siet valahová.
A férfi jelezte a belépőnek, hogy helyezze magát kényelembe. Az új ügyfél
leült, de arra már nem volt ideje, hogy bármit is mondjon. A megszólaló telefon
beléfojtotta a szót.
- Bocsásson meg. - mondta a férfi, és felvette a telefont - Jelzálogjegyzési
Hivatal... - Üdvözlöm, már nagyon vártam a hívását...
- Igen, igen. Tehát magabiztos, de ez csak a látszat, az a rögeszméje, hogy
figyelik...
- Igen. Erősíteni ezt az érzést... - ügyfelére sandított, aki figyelni kezdte
a különös beszélgetést
- Igen. Tehát féljen is. Nem akar vele beszélni ?
- Hát hol lenne ?
A vonal megszakadt
- Ha nem, hát nem. - tette vissza a kagylót.
Ügyfeléhez fordult.
- Önnel nem akart beszélni. Pedig úgy vettem ki a szavaiból, hogy ismeri. Ön
azt csinál, amit akar. Én ebből kiszálltam. Bocsásson meg, de mennem kell. –
mondta, és felállt íróasztala mellől.
Kopogtatás nélkül nyílt az ajtó. A férfi szürketekintetű kollégája lépett be
a hivatalnokpalánta kíséretében.
- Vedd át az úr ügyét - mondta a szürketekintetű az újdonsült hivatalnoknak,
majd az ügyfélhez fordult.
- Az ügyét a kollégám fogja intézni, elnézést kérünk a történtekért.
Az úriember elgondolkodva felelt.
- Nincs miért elnézést kérniük, régen volt részem ilyen korrekt
tájékoztatásban.
- Téged a főnök hivat. - vetette oda a szürketekintetű a férfinak. - Nekem
nincs főnököm. - mondta a férfi.
Leakasztotta kabátját a fogasról, felvette, és egyszer s mindenkorra elhagyta
az irodát. Mire hazaért, lakása ajtaján már ott volt a pecsét. A
Jelzálogjegyzési Hivatal azonnali hatályú végzését Nina levelének kíséretében
találta a levélszekrényben. Mindkettőt felbontatlanul tette vissza. Elejtette
kulcsait, de nem hajolt le értük. Úgy ment tovább, mint aki eltévesztette a
bejáratot.
Epilógus
Nem tudni, mi történt vele ezután. Az arcnélküli metropolisz ugyanúgy nyelte
el, mint eddig több ezer sorstársát. Fizikailag eltűnt, emlékét is gyorsan
magába zárta az idő. Nem változott semmi, sem a metropolisz lüktetése, sem a
fények, sem az árnyékok. Csak egy színfolttal lett kevesebb.
- & -