Fullextra.hu - kerlac: Heti beszéd IV.

Az elmúlt hét két legfőbb eseménye valójában nem is a múlt héthez kapcsolódik.

Újnak számító Fullextra rovatunk, a Mazsolázó díjkiosztójára került sor.
A három nyertes természetesen könyvet illetve könyutalványt kap - mi más illene a kulturális portálhoz?

A másik hír a Fullextra grandiózus, négy naposra tervezett, salgótarjáni találkozója.
Bőséges program, szállás és ételválaszték áll rendelkezésünkre, nekünk csak oda kell jutnunk időben.

Az előző számban indult kísérlet -úgy gondolom- nem vallott kudarcot, ezért folytatódik.
Felhívom szíves figyelmeteket, hogy ezek impressziók, nem tekinthetők verselemzésnek!

A Valentin-napot ölelő hét egyik önkényesen kiemelt alkotása
Paulus: Aranyfonál című verse.

Kezdet és vég egyetlen költői íven, szinte kihívóan rövid sorok jellemzik a művet.
Akár egy kínai írásjel; folyamatos, pontos ecsetvezetéssel teljes képet rajzol a szerző.

"Mint szirtfal, amit ostromolt
időtenger s leomolt;
úgy voltam itt."

Bár a versszakok nem tekinthetők haikuknak, azok hatása mégis érezhető.
A mű vége, akár az időtlen hit, a befejezettség érzését sugallja:

" s mint szép, színes kelmén
aranyfonál

úgy vagy kedvesem egy velem,
s már nem bont ki senki sem,
csak a halál."

A másik kiragadás szintén vers:
Ovobacsi: Ti, háztetőkről lecsorgó...

Ebben a műben a költő időutazást él át. Az esőben saját érzéseit személyesíti meg:

"Ti, háztetőkről lecsorgó
Langyos, finom érzéseim"

Képzeletben visszatér a gyermekkorba, ahol szabad:

"gyermekkorom
Rácsos ágyának ölében"

Gondtalan, örömteli:

"Megkopott pázsiton labdát
Hajkurászó pattanásos
Kamasz..."

Álmában elhagyja a maskarás jelent, ahol ő is csak egy szereplő, és visszatér a kezdetekhez:

"Az anyaméhben ébredek..."

És végül: Lonszi: Döbbenet

Valóban a döbbenet erejével hat ez a pár sor. Szakadozott sorai szinte egyenként döfnek az olvasóba.
"Végzés" - már önmagában is végzetes szó, melyet így vagy úgy, de többen megélünk életünk során.
Távoltartási végzés - tőled nekem.
Mi fejezhetné ki jobban az elszakadás fájdalmát, mint a hivatalosan, végletesen hangzó kifejezés, szemben a "tőled-nekemmel", mely egy más közegben annyira odaadó is tudna lenni.
Darabjaira hullik, idegenné, értelmetlenné válik még az egyik legkedvesebb szavunk, a szeretet is, ha nem adhatjuk annak, akitől ébredt.
A vers végkicsengése még mélyebbre viszi az olvasót, temetői, téli csendbe burkol minket.
Kár is lenne minden fölösleges szóért.
A címben ott a döbbenet, amit a szerző érzékeltetni szeretett volna.
És ez épp elég.

A Főporta mostani számából egy írást emelek ki:
Piroman: Minek című versét.

Az írás stílusa azt sugallja, egy blues-t olvashatunk, mégpedig versként is tökéletesen értékelhető formában.
Refrénként tér vissza a kérdés:

"Minek jöttél,
minek is jöttél,
ha úgy is elvisz
a hajnali szél?"

Vajon gésát tart karjaiban a költő? Meglehet, hiszen a nőt, a Nőt - oly titokzatosság lengi be, mely kiismerhetetlen egy éjszaka alatt:

"nézel a fényben táncoló
lebegő porba,
ügyelve lágy szavadra,
pihemozdulatodra"

Az öröm kiált a vers végén:

"Nem mentél,
csak nem mentél.
S már nem visz
a hajnali szél..."

A remény, és nem a valóság álmodja ezeket a sorokat.