Tithonos: November
Dátum: Március 13, kedd, 20:17:15
Téma: 09. szám
...
Ma egész nap
szürke eső esett,
szél járta az összes utcát,
habbá verte a vizeket.
Dús dühökkel
huhogtak a gyárak,
füstöt festettek az égre
gomolygó határnak.
Messziről néha
kegyes szavú harang szól,
fakón gyúl ki az utcákon
a dohogó lámpasor
Szakadt fények hullnak
a rögre,
messze a hegyek
szuszogva dőlnek
és hörögve.
Siket volt az ég,
sötét és konok,
nyüszítve szálltak,
s dübögtek a vagonok.
Sötétlő ezreket
sodort a könnyű éj,
megakadt az esti köd a fákon,
mint szíven a szenvedély.
Gyárudvarok szélinél
ezernyi rács vacog,
hatalmas gépek -
evilági kacatok -
lestek az éjre
rongyosan és vénen,
majd kihunyt az égen.
lobbanva egyet-egyet,
mi újra terem, -
az örök végtelen.
Emberek jöttek,
Elkent foltok,
egyik alig élt,
a másik haldoklott,
ijedten bámul emez,
szemével az égbe mar,
homlokán kísért
a fekete gyárudvar.
Hogy a gyermek egyék,
ők nem esznek
messze a kohók
öklendeznek.
Ritkán kísért
békéje az ősznek,
fagyott ruha, korom és por
az ég alatt kergetőznek.
Üreges kémények
a magasba lengve,
üszköt köhögnek a végtelenbe,
Rossz szagú asszony
lebeg az úton át,
sárral köpte tele
udvarát,
ahogy zuhogva hadar, -
az érdes zivatar.
Az út felől a ködben,
lehullt liget ropog,
a fák az estben
kidőlt oszlopok
egy ősi templom alatt,
rajtuk az éj,
mint nagy szürke karaván, -
lomhán és piszkosan haladt.
Koszos lábú koldus
köztük az öreg fa,
messzibe réved
csillagok robaját
hallgatva.
Hosszan állnak
a külvárosi házak,
lombot sodornak az éjek,
és százezer ágat.
Rohadás festi a falakat,
messzi ősök festettek így
titkos szent ábrákat.
Így élek én is, a végtelen őszben,
messze az erdők,
mint lomha gépek,
úgy rajzolja ezeket a múlás,
mint átkozott térképet,
És engemet is benne
elhajított
könnybe, vérbe, szennybe,
ki felmerültem mégis,
kiben megrezdült az ősanyag,
hittem, hogy Isten vagy ördög,
de csak a vágy szúrt belém
szárnyakat.
S ha megállok, hogy magamba nézzek,
míg hamvadnak bennem lomha félszek,
minden vagyok, s talán egyszer fény lehetek én…
Költemény vagy bolondság ez
homlokomnak szögletén?
A földre estem,
így vagyok még
elesetten,
de nem feledtem
hogy a lét előtti Lét
mint virágzik bennem,
s az anyag miként omlik szét.
Nem a föld köt újra egybe,
nem is koholt eszme,
csak a kegyes Istenség,
mely fáj és visszalök a rögbe,
ölve és szülve,
örökké körbe
mint fagyott ruha, por és korom
a túl hosszú napokon,
így lesz jelenem és múltam
a szeles őszbe
kergetőzve.
Felettem már nem az ősz fúj,
hanem a Világegész ősze,
mely azért gyúlt ki a csillagon túl,
hogy az Anyagot újra főzze
oda, honnan elfújta
a tört bordájú
csillagot.
hová új élet robban,
új világok,
örvények és fényhabok,
új létek és új küzdelmek
új halálok,
újabb gyászok,
mely új milliók szívén reszket,
új sírok és új keresztek,
mit a múlás a földbe ás,
új áldás lesz az élet
és új megváltás…
Ma egész nap
szürke eső esett,
elfújt minden csillagot,
az ég alatt égő tüzeket.
A téren át kegyes harang szól,
elnémul, míg kialszik
az utcai lámpasor,
Új nap virrad, dübörög a gyárak pokla,
Új robot jő mindenkire,
Szentekre és bolondokra.
|
|