prayer: Találkozás
Dátum: április 23, hétfő, 07:39:27
Téma: 233. szám
Mert a költő arra való, hogy fájjon
a szerelem minden pillanata,
mit nem ölel, s nem harap lógó láncon
kutyahűséggel másért önmaga.
Ha mégis sikerül néki egy-egy csók,
rögtön karóhoz veri üstökét,
mint az öklendező részeg, ki bendzsót
pengetne, de inkább issza sörét.
Majd kábán valami csodás dalba kezd,
amorf lányok kisírt, sánta hada
közt tétováz, versvégére odatesz
szívdobbanásból kettőt, és haja
beleolvad az éjszakába csendben,
ahogy szél tűnik el a hegytető
túlsó lankáin gurulva a kertben,
mint sünt szimatolva fed a mező.
De ha józan is, sokra nem mész vele,
bár Hannibál ő az Alpok fölött,
győzelmei: Karthágó vert serege,
mit Scipio végül ketté törött.
Mert áruló a szajha örökölt-vér,
igaz szerelmet csatának tekint,
s a költő fegyvert ragadva szótölcsér
nyilakkal galambokat öl megint.
…Októberi sárban velem megesett,
vállamra zörgő diólevél hullt,
földi utamon rám, senki sem lesett,
ám fülemben felcsengett a régmúlt.
És arcomat fagyos eső korholta,
korai volt még ez az elmúlás,
s én „bölcs” farizeus, Jézust okolva
versbe ostoroztam a vajúdást.
Beszéltem balog, koldus szeretőkről,
kiszámoltam Harpagon vagyonát.
S kiterítve mi jönne ki e bőrből
mi csontot fed, mit ád a nagyvilág?
Rózsaszín flamingók álltak a ködben,
néhányuk pihent a víz fenekén.
Oszló testen héjatlan sórák döbbent
csoportja tivornyázott tetemén.
De tollát ragadtam gondolatban, mit
az őszi szél felkapva reptetett,
s csillagképekkel bíbelődtem addig,
míg szememre nem hintett permetet.
Nyakamon ekkor már kötélcsomó volt,
karcos ütőeremből folyt a vér,
bár torkom még mindig a bornak hódolt,
próbálgattam életem mennyit ér.
Mécslángnál írtam hosszú-nagy versemet,
az utcán lámpafény kevert lepkét.
A templomi áhítatnak épp vége lett,
s a bűnös haza cipelte terhét.
Zsoltárt lapozva hegyeztem a pennát,
minden harangra angyal ragyogott,
s énekeltelek, mint szerelmes deák,
aki fába faragva hagy nyomot.
Még nem láttam arcod, nem tudtam rólad,
ostoba voltam és lélektelen.
Ha kérdezték volna, mit hoz a holnap,
feküdtem volna némán, betegen.
De megálmodtalak úgy, mint az Istent,
ahogy Mária fogant kisfiát,
s a papírt rajzolva csillagív billent,
ajkam így először mondott imát.
Liliomszirom és minden illatok
nyomát éreztem a koravén őszben,
mint amikor fény először ér vakot,
vagy nem hunyja le szemét az őrszem.
Haldokló kedvemmel öledre várok:
tavasz szülötte, örök kikelet,
barázdámon varjú hiába károg,
csöpögő jégmell bimbókat etet.
Érted sírok most járatlan utakon,
macskakő-sáncom végleg kisimul.
Dübörgő expresszek viszik el bajom,
dongószárnyakkal szerelem virul.
Mutasd meg tenmagad, hadd hallom hangod,
sokat voltunk így külön, te, meg én.
Ha találkozunk az útmenti hanton,
az lesz a tiszta, igaz költemény.
(Bartalovics Zoltán)
|
|