Néha néma csókos Múzsám húsán rosszcsont írói vénám tán bénán hever
– bár e komor kór olykor agyamban-magamban keverve hever -,
elvégre esküdhetek akár ma már az égre hetet-havat,
sarji titok be nem avat,
fojtogat az újabb tovaszállt pillanat,
csak úgy félve suttogva suttyomban, mily derék ember lettem, hmm... mint talán
– ez talány -
miből ered meredve elő a tegnap mája,
és miként mászik ki más, sík, másik korból egy ottfelejtett színpadi kellék háromdimenziós, irreverzibilis materiája
- mindegy, csak olajozottan és taposott úton gördüljön a kerék,
és persze fontos; övön alul ne legyen fájós derék
(elég ott a bal-jobb herék)
a baljós aljavég inkább üssön arcba,
ne alattomban rúgjon farba,
hol kéj-gáztól betép a delphi jósnő,
ki másodállásban tegnap debütált demagóg, de mára gőgös górcső -,
evégett eléget rettenetes tettem; az ontott monoton robot!
- hol ott
tettre kész az egész ész, és a test
réveteg-beteg sejtmozdulatokat fest,
holott mindez egy cseppet sem fess
a sunyi univerzumban
(hihi, nincs pihi!),
kitömött figurák se leszünk a homo sapiens múzeumban,
és mégis,
én is
(könyörgöm önnön gyönyöröm; csak azt ne mondd: látens műpénisz)
– a nagy magyar agyarról csorgó vicsorgó banális
ugar ősöktől örökölt mentálisan fukar anális
pesszimista kanális
alapból merítve – hol az apró, kicsi, vákuum szítta rombusztérben afrodiziákum győzelemittasként megáll a hermafrodita kanál is
(óh, most mintha drága anyám is
forogna sírjában, gyermeki erény-merénylet, renitens retinába ivódott gének fals éneke, pedig az atyák örök vadászmezejéről rég felszáradt az utolsó ökörnyál is,
csak a fiúk mentek a kocsmába,
a szentlélek meg a korcs mába),
és nem kérdés az „eszi-nem eszi”; ez van Pista,
nyitva az esti testi resti, hol a kor showja,
hogy csendül az utolsó sor kör sör korsója,
mielőtt végleg zárul koporsója,
messzi perspektíva 'nyista,
no meg lyukas a legszűzibb trapista
– szóval, mindezt leöntöm szó-szósszal, és ettől lesz mottó,
mit monológ-izál-izél most a mesemondó Ottó
(aztán lehet közém lövetni,
ha nem sikerült kellőképp követni):
Az idealizált Nirvána sem tudta,
mitől boldog és békés Buddha,
így hát somolygó Somogyin osonó mosolyom: Haha!,
ha
néha léha fricska bicska módján is nyílik
– és nem érdekel, hogy épp mi illik és dívik
– a debil-nihil-rém-lét képlet képbe,
úgy e konvenciót is elszabom félbe!
(ide kell a löveg: „Nézd tömeg; mily édi 'a!”
- dögöljön a butító média!
- persze az istenadta nép hálát nem rebeg,
ezért testem-lelkem továbbra is ég és föld (menny és pokol?) között lebeg)
-, akkor is addig ontom az igát vesztett igét néha vadul,
ha nem is vagyok fülbemászó, se lázadó Vazul
– e békétlenül mohó világgal,
míg örömöm lelem (bármily profán, most is röhög a vakbelem) és szeretteim szerethetem, és e monotonul toluló monológon pro-fán lógva az ártatlan pofa – néha naivnak tűnő – csodájával nézhetek szembe tótükrömben az utolsó szirmát bontó bohó virággal.

　

Lambach, 2010. február 07.